A gyerek autonóm gondolkodása kamaszkorban
Az előző cikkekben arról volt szó, hogyan jelenik meg a gyerek autonóm gondolkodása először egészen csendesen. Kisgyerekkorban még kérdésekben, rácsodálkozásban, játékos eltérésekben. Ott a tét az volt, hogy szabad-e kérdezni.
Kamaszkorban ez a kérdés átalakul. Már nem az a legfontosabb, hogy lehet-e kérdezni, hanem az, hogy szabad-e ütközni. És ez a váltás sokkal nehezebb mindenkinek.
A kamasz gondolkodása nem simul. Nem finom. Gyakran nem is különösebben árnyalt. Inkább határozott, sarkos, néha provokatív. Mintha azt mondaná: „így látom, és kész”. Ez a hang sok szülőben félelmet kelt, pedig a kamasz ilyenkor nem feltétlenül a világ végleges értelmezését kínálja. Sokkal inkább próbálja kitapintani, hol kezdődik ő, és hol végződünk mi.
A kamaszkor egyik legfontosabb belső feladata a leválás. Nem elszakadás, hanem különállás. Annak megtapasztalása, hogy lehet saját gondolata, saját nézőpontja, akkor is, ha az szembemegy mindazzal, amit addig hallott. Ez a folyamat azonban ritkán zajlik csendben. Gyakran vitákon, elutasításokon, szélsőséges kijelentéseken keresztül tör utat magának.
Ilyenkor a szülő könnyen úgy érzi, mintha elveszítené a kapcsolatot. Mintha a gyerek már nem hozzá beszélne, hanem ellene. Pedig sok esetben nem elutasítás történik, hanem pozíciókeresés. A kamasz azt próbálja megtapasztalni, hogy meddig mehet el úgy, hogy közben nem szakad el végleg.
Ez az a pont, ahol különösen nehézzé válik szülőként jelen maradni. Mert az ütközés nemcsak a kapcsolatot érinti, hanem újra és újra megérinti a saját bizonytalanságainkat is. Azt, hogy mennyire vagyunk biztosak abban, amiben hiszünk. Mennyire tudjuk elviselni, ha a gyerek kimondja: „ezzel nem értek egyet”.
Sokszor ilyenkor nem is maga a gondolat fáj a legjobban, hanem az élmény, hogy nem mi vagyunk többé a viszonyítási pont. Hogy a gyerek már nem tőlünk várja az igazolást, hanem máshonnan. Barátoktól, közösségektől, saját tapasztalatokból. Ez a veszteségérzés ritkán kerül kimondásra, mégis erősen jelen van.
A kamasz autonóm gondolkodása azonban nem a nevelés kudarca. Inkább annak a jele, hogy a gyerek elég biztonságban érzi magát ahhoz, hogy kockáztasson. Hogy kimondjon olyasmit is, ami nem fog tetszeni. Hogy kipróbáljon gondolatokat, amelyek még nem kiforrottak, de az övéi.
A kérdés ilyenkor nem az, hogy egyetértünk-e vele. Sokkal inkább az, hogy kapcsolatban tudunk-e maradni akkor is, amikor nem értünk egyet.
Ez nem könnyű. Gyakran együtt jár azzal, hogy vissza kell fognunk a magyarázatainkat, az érveinket, a meggyőzési szándékunkat. Nem azért, mert ezek ne lennének fontosak, hanem mert ebben a szakaszban a kapcsolat sokszor fontosabb, mint az igazság kimondása.
A kísérés kamaszkorban már nem csendes jelenlét, mint kisgyerekkorban. Inkább tartás. Annak a képessége, hogy ott maradjunk a feszültségben anélkül, hogy lezárnánk vagy eldöntenénk a vitát. Hogy el tudjuk viselni, ha a gyerek gondolatai ideiglenesen szélsőségesek, éretlenek vagy akár ijesztőek is.
Ez az a tér, ahol a kamasz megtanulja, hogyan lehet vitatkozni kapcsolatvesztés nélkül. Ha ez a tér otthon túl feszültté válik, a gyerekcoaching olyan külső, biztonságos beszélgetőtér lehet, ahol a kamasz kipróbálhatja a gondolatait anélkül, hogy a kapcsolat sérülne. Hogy a különbség nem egyenlő az elutasítással. És hogy az önálló gondolkodás nem jár automatikusan egyedülléttel.
Talán kamaszkorban nem az a legnagyobb ajándék, ha mindig válaszaink vannak.
Hanem az, ha nem vonjuk meg a kapcsolatot akkor sem, amikor nehéz.
Mert ez az élmény készíti elő azt a következő szakaszt, amikor a gyerek már nem lázadni fog, hanem összerakni. Amikor a sok kipróbált gondolatból lassan kialakul valami, amit már felelősséggel tud képviselni.
Folytatás következik:
Fiatal felnőttkor – szabad-e másképp élni?