Van egy gondolat, ami az utóbbi időben gyakran visszhangzik bennem.
Az önismeret coaching folyamatokban újra és újra találkozom vele:
nem az történik velünk, ami meghatározza az életünket, hanem az, ahogyan értelmezzük.
Yuval Noah Harari fogalmazza meg úgy, hogy az emberi társadalmakat nem elsősorban az igazság tartja össze, hanem a közösen elhitt történetek.
Elsőre talán távoli, elméleti kijelentésnek tűnik.
De ha egy pillanatra megállunk vele… valahogy nagyon is ismerős lesz.
Mert mi történik bennünk, amikor azt mondjuk:
„Ez nekem nem megy.”
„Én ilyen vagyok.”
„Most nincs itt az ideje.”
Ezek nem tények. Nem objektív igazságok.
Hanem történetek. És mégis — milyen erősen tudják formálni azt, ahogyan élünk.
Harari arról beszél, hogy az emberiség mindig történetek mentén szerveződött.
Vallások, pénz, nemzetek — mind olyan rendszerek, amelyek mögött közösen elfogadott narratívák állnak.
És ezek működnek. Összehangolnak. Irányt adnak.
De közben van bennük valami törékeny is.
Mert nem feltétlenül attól működnek, hogy igazak. Hanem attól, hogy elég sokan hisszük el őket egyszerre.
Talán ezért van az, hogy egyéni szinten is olyan ismerős ez a dinamika.
Van egy történet, amit régóta mesélünk magunknak. Lehet, hogy már nem is emlékszünk, honnan indult. De ott van.
A döntéseink mögött. A reakcióinkban. A lehetőségeink határain.
És észrevétlenül valósággá válik.
A mai világ ezt még tovább erősíti. Nem az a kihívás, hogy nincs elég információnk.
Hanem az, hogy túl sok van. Történetek mindenhol. Gyorsak. Hangosak. Egymásnak ellentmondók.
És ebben a zajban egyre nehezebb megérezni: mi az, ami valóban hozzánk tartozik, és mi az, amit csak átvettünk.
Talán ezért válik egyre fontosabbá az a tér, ahol nem újabb történeteket gyártunk. Hanem egy pillanatra megállunk. És ránézünk arra, ami fut bennünk.
A coaching — különösen az önismeret coaching — számomra egy olyan tér,
ahol ezekre a belső narratívákra rá lehet nézni.
Nem arról szól, hogy „jobb történetet” találjunk. És nem is arról, hogy gyorsan átírjunk valamit. Hanem arról a finom felismerésről, amikor valaki egyszer csak kimondja:
„Lehet, hogy ez csak egy történet.”
És abban a pillanatban történik valami. Nem látványosan. Nem drámaian.
Csak egy kicsit több levegő lesz.
És innen már nem ugyanúgy nézünk rá.
Nem kell rögtön elengedni. Nem kell lecserélni. Elég, ha már nem az egyetlen valóság.
Harari a társadalmak szintjén beszél arról, mennyire meghatározó, milyen történetekben élünk.
A coaching pedig valahol ennek a személyes megfelelője.
Egy hely, ahol ránézhetünk a saját narratíváinkra.
És talán egy kicsit lazíthatunk rajtuk.
Mert lehet, hogy nem mindig az a kérdés, mi az igaz. Hanem inkább az:
melyik történetből élek most — és ez a történet tágít… vagy szűkít?
És néha már az is elég, ha egy pillanatra kilépünk belőle.