Mi kell ahhoz, hogy egy gyerek egy kudarc után újra meg merje próbálni?

Marci tizenkét éves. Angolból jó.

Nem ő beszél a legtöbbet az órán, de érti a feladatokat és a dolgozatai is jól sikerülnek. Otthon angol nyelvű videókat néz, és néha olyan kifejezéseket használ, amelyek még az anyukáját is meglepik.

Órán mégis ritkán jelentkezik, pedig sokszor tudja a választ.

Volt egy alkalom még az előző tanévben: a tanár kérdezett valamit, Marci feltette a kezét, majd rosszul ejtett ki egy szót. Néhányan felnevettek.

Nem történt semmi komoly, a tanár kijavította, az óra ment tovább. Nem szidták meg, nem kapott rossz jegyet, és valószínűleg délutánra az osztály nagy része már nem is emlékezett az egészre.

Marci igen.

A következő alkalommal tudta a választ, de nem tette fel a kezét. És tulajdonképpen működött. Nem mondott rosszat, nem nevettek rajta, nem kellett újra átélnie azt a néhány másodpercet. Aztán még egyszer nem jelentkezett. Majd még egyszer. Egy idő után egészen természetes lett, hogy angolórán inkább csendben marad.

Kívülről sokféle szót találhatunk erre: félénk, visszahúzódó, nincs elég önbizalma, nem elég aktív órán. Marci felől nézve azonban valami más történt.

Talált egy megoldást.

Ha nem próbálja meg, nem hibázhat nyilvánosan. Ha nem hibázik nyilvánosan, nem történik meg újra az, amit egyszer már szégyenként élt meg. A hallgatás biztonságosabb lett.

Mielőtt tehát azt kérdeznénk, hogyan vehetnénk rá arra, hogy újra jelentkezzen, próbáljuk megérteni: mi történt, amitől a nem-próbálkozás jó választássá vált számára?

A történet és Marci alakja fiktív, több, iskolás gyerekek életében előforduló hétköznapi helyzetből építettük fel.

Amikor a hiba nem csak a válaszról szól

Az iskolai hibázás különös helyzet, mert sokszor nem kettesben történik a gyerek és a feladat között. Ott vannak mások is.

Amikor egy gyerek felteszi a kezét, kiáll a táblához, felolvassa a fogalmazását, megszólal idegen nyelven vagy bemutat valamit az osztály előtt, nemcsak azt mutatja meg, mit tud. Ő maga is láthatóvá válik. Ilyenkor már nem kizárólag az számít, helyes volt-e a válasz. Számít az is, mi történik utána.

Valaki elneveti magát. A tanár kijavítja. Egy osztálytárs összenéz a másikkal. Vagy éppen meglepetten érkezik a dicséret:

– Nahát, ezt te tudod?

Első hallásra ez utóbbi egészen más, mint amikor kinevetnek egy rossz választ, mégis lehet benne ugyanaz a kellemetlen tapasztalat: most mindenki engem néz. És közben megtudok valamit arról is, milyennek gondoltak eddig.

Egy jó válasz így akár szégyent is kelthet. Nem azért, mert a siker rossz érzés lenne, hanem mert a reakcióból kiolvasható valami más is:

Ezt nem várták tőlem.

Ha csak a teljesítményt nézzük, adná magát az egyszerű képlet: siker = jó élmény, kudarc = rossz élmény. Csakhogy a gyerek nem pusztán egy eredményt él át. Saját magát éli át egy helyzetben, mások között.

Ettől a hibázás jelentése is megváltozik.

Mit jelent biztonságban hibázni?

Amikor arról beszélünk, hogy jó lenne, ha egy gyerek biztonságban érezné magát az iskolában, könnyen arra gondolunk: ne bántsák, ne szégyenítsék meg, ne kelljen félnie.

Az érzelmi biztonság viszont ennél összetettebb dolog.

Nem jelentheti azt, hogy minden kellemetlen érzéstől megóvjuk, hogy soha ne nevessen rajta senki, ne kapjon rossz jegyet, ne mondjon butaságot az egész osztály előtt, és lehetőleg ne is kelljen csalódnia önmagában. Egy ilyen világot aligha tudnánk létrehozni – és valószínűleg nem is tenne jót neki.

Vekerdy Tamás írásaiban újra és újra visszatér az érzelmi biztonság jelentősége. A gyerek fejlődését nem választja külön attól a kapcsolati közegtől, amelyben él: attól, hogy elfogadva, megtartva érzi-e magát, lehet-e benne önmaga. Az iskoláról is következetesen úgy gondolkodik, mint ami jóval többet közvetít a tananyagnál. Egy tanár gesztusa vagy odavetett félmondata sokáig elkísérheti a gyereket.

A biztonságos hibázás ezért nem azt jelenti, hogy a hiba nem fájhat.

Marcinak rosszul eshet, hogy kinevették. Elpirulhat, legszívesebben elsüllyedne. Dühös lehet azokra, akik nevettek, és saját magára is, amiért rosszul mondta azt az egy szót. Még az is belefér, hogy aznap már ne akarjon újra jelentkezni.

Inkább az számít, mi történik ezzel az élménnyel később. Megmarad egy kellemetlen pillanatnak, amelyet idővel elbír? Vagy lassan szabállyá válik?

Ne szólalj meg, ha nem vagy teljesen biztos.

Ne mutasd meg, amit tudsz, mert kiderülhet az is, amit nem tudsz.

Jobb csendben maradni, mint kockáztatni.

Sokszor nem maga a hiba dönti el, melyik történet marad meg, hanem az is, ami körülötte történik.

Képzeljük el ugyanezt a jelenetet egy kicsit másképp.

Marci rosszul ejti ki a szót. Valaki felnevet. A tanár nem csinál belőle nagy ügyet, de nem is hagyja ott a helyzetet.

– Igen, ezt könnyű így olvasni. Angolul viszont egészen máshogy ejtjük. Próbáld meg még egyszer.

Marci megpróbálja. Most jól mondja. Az óra pedig megy tovább.

Nincs hosszú beszéd arról, hogy hibázni ér. Nem tapsol az osztály a bátorságának, nem lesz különleges esemény abból, aminek egy tanulási helyzetben természetesnek kellene lennie: megpróbált valamit, nem sikerült, kapott egy visszajelzést, majd megpróbálta újra.

Ez is lehet biztonság.

Nem a kellemetlenség eltüntetése, hanem annak tapasztalata, hogy hibázhatok, és utána tovább lehet menni.

Rosszul válaszolhatok úgy, hogy közben nem leszek „a gyerek, aki nem tudja”. Kaphatok hármast anélkül, hogy ettől rossz tanulóvá válnék. Elronthatok valamit úgy, hogy a többiek előtt elfoglalt helyem nem változik meg. Csalódhatok magamban anélkül, hogy a körülöttem lévő felnőtteknek azonnal ki kellene menteniük ebből az érzésből.

A biztonság nem a kudarc hiánya. Annak a tapasztalata is, hogy a kudarc elviselhető.

Az iskolában ennek különös jelentősége van. A tanulás természetéből következik, hogy újra és újra olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket még nem tudunk. Ha csak akkor érzem magam biztonságban, amikor tudom a választ, egy idő után maga a tanulás válhat fenyegetővé.

Hiszen tanulni éppen ott kezdek, ahol valamit még nem tudok.

Marci történetében sem az az igazán érdekes, hogy egyszer rosszul ejtett ki egy angol szót, hanem az, hogy abból az egy pillanatból lassan megszületett egy következő döntés:

legközelebb inkább nem próbálom meg.

Amikor a „nem sikerült” eldönti, mi történik legközelebb

Marci tehát nem jelentkezik. Ha tudja a választ, akkor sem. Ha csak sejti, akkor végképp nem. Közben továbbra is jó angolból, a dolgozatai ezt vissza is igazolják.

Első pillantásra furcsa ellentmondás. Ha egyszer tudja, miért nem mondja?

Carol Dweck szemléletmódról szóló munkája segít megérteni, mi történhet ilyenkor. A rögzült és a fejlődési szemlélet közötti különbség nemcsak abban jelenik meg, mit gondolunk a képességeinkről, hanem abban is, hogyan reagálunk, amikor ezek a képességek próbára kerülnek.

Ha egy gyerek számára a jó teljesítmény annak bizonyítéka, hogy „jó vagyok ebben”, akkor egy hiba többet jelenthet annál, hogy most valamit rosszul tudott.
Arról, hogyan épülhetnek be az iskolai tapasztalatok abba, amit egy gyerek saját magáról gondol, az előző cikkünkben írtunk részletesebben

Megpiszkálhatja magát az állítást is.

Ha jó vagyok angolból, miért mondtam rosszul?

Ha okos vagyok, miért nem tudtam?

Ha mások azt hiszik rólam, hogy jó vagyok, mi lesz, ha kiderül, hogy valamiben mégsem?

Egy nehéz feladatnak vagy bizonytalan válasznak így hirtelen tétje lesz. Nemcsak az derülhet ki, sikerül-e. Azt is kockáztatom, mit fogok gondolni magamról utána – és mit gondolnak rólam mások.

Dweck rögzült szemléletnek nevezi azt a gondolkodásmódot, amelyben a képességeinket inkább adott, viszonylag állandó tulajdonságoknak látjuk. Ebben a keretben érthetővé válik, miért lehet vonzóbb olyan feladatot választani, amelyben biztos a siker, miért lehet fenyegető a hiba, és miért válhat a kudarc után a visszahúzódás önvédő válasszá.

A fejlődési szemlélet több teret hagy annak, hogy a képesség változhat: tanulhatok, gyakorolhatok, kereshetek más stratégiát, és attól, hogy ma valami nem ment, még nem dőlt el, mire leszek képes később.

Ugyanaz a kudarc így két egészen különböző következő lépéshez vezethet.

„Nem sikerült, tehát jobb, ha legközelebb nem teszem ki magam ennek.”

Vagy:

„Nem sikerült. Mi kellene ahhoz, hogy legközelebb máshogy menjen?”

Ettől még nincs kétféle gyerek: a fixed mindsetes és a growth mindsetes. Ez éppen Dweck gondolkodásának leegyszerűsítése lenne.

Sokkal beszédesebb, hogy milyen helyzetben melyik gondolkodásmód jelenik meg.

Lehet valaki felszabadultan kísérletező rajzból, miközben matematikából minden hibát bizonyítéknak él meg arra, hogy nincs hozzá tehetsége. Bátran próbálkozhat sportban, de angolórán csak akkor szólal meg, ha teljesen biztos a válaszában.

Marci hallgatása innen már nem egyszerűen a hibázástól való félelemnek látszik.

Azzal, hogy nem jelentkezik, azt is elkerüli, hogy megtudja, mi történne, ha hibázna.

Ez rövid távon kifejezetten hatékony stratégia. Csakhogy miközben megóvja magát egy újabb kellemetlen élménytől, más tapasztalatok sem születnek meg.

Nem tapasztalja meg, milyen rosszul válaszolni úgy, hogy aztán semmi különös nem történik. Milyen az, amikor kijavítják, és másodszorra sikerül. Vagy amikor valamit nem tud – aztán megtanulja.

Nem tapasztalja meg, hogy a hiba után is van következő lépés.

A fejlődési szemléletet persze könnyű túlságosan egyszerűre fordítani. Nem elég a „nem tudom” végére odatenni, hogy „még”.

A „még nem tudom” valóban egészen más lehetőséget hagy nyitva, mint a „nem vagyok rá képes”. Ahhoz azonban, hogy ez több legyen egy biztató mondatnál, a gyereknek tapasztalatokra van szüksége. Próbál valamivel. Hibázik. Kap visszajelzést. Változtat. Megint nekifut. És időnként átéli, hogy amit tett, számított.

Ezen a ponton Dweck gondolatmenete találkozik Angela Duckworthéval.

Mert ahhoz, hogy Marci újra felemelje a kezét, nem elég tudnia, hogy elméletileg fejlődhet.

Kell még valami: annak a tapasztalata, hogy érdemes megpróbálnia, mert amit ő tesz, alakíthat azon, ami utána történik.

A remény nem az, hogy „legközelebb biztosan sikerül”

Marci történetében volt egy rossz élmény, majd egy döntés:

Nem jelentkezem.

A döntés működött. Ahhoz viszont, hogy egyszer megváltoztassa, kevés lenne azt mondani:

– Ugyan, próbáld meg, legközelebb biztosan sikerül.

Mert ezt nem tudjuk.

Lehet, hogy legközelebb is rosszul mondja. Megint elakadhat. Valaki akár újra el is nevetheti magát.

Angela Duckworth a Grit reményről szóló gondolatmenetében más értelemben használja ezt a szót. A reményt a kitartás egyik összetevőjeként tárgyalja, és összekapcsolja azzal, hogyan értelmezzük a nehézségeket, mennyire érezzük változtathatónak a helyzetünket, és mit teszünk utána. Gondolatmenete ezen a ponton Dweck fejlődési szemléletéhez, valamint Seligman és Maier munkájához is kapcsolódik.

A remény itt nem egyszerű várakozás arra, hogy a jövő majd kedvezően alakul. Sokkal inkább annak érzése, hogy egy nehézség után is tehetek valamit azért, ami ezután következik.

Marcinál óriási különbség van e két mondat között:

„Remélem, legközelebb nem nevetnek ki.”

és

„Mit tehetek legközelebb?”

Az elsőben arra vár, hogyan viselkedik majd a külvilág. A másodikban megjelenik a saját mozgástere.

Ettől még nem lesz minden az ő kezében. Nem döntheti el, hogyan reagálnak az osztálytársai. Nem garantálhatja, hogy jól válaszol. Még azt sem, hogy nem fog zavarba jönni.

De lehet valami, amire van hatása.

A remény ebben az értelemben nem annak bizonyossága, hogy sikerülni fog. Inkább annak lehetősége, hogy amit teszek, számíthat.

Vegyünk egy másik, hétköznapi iskolai példát. Egy gyerek rosszul ír meg egy dolgozatot.

Mondhatja azt:

„Hülye vagyok matekból.”

Ebben alig marad mozgástér. Mit lehet kezdeni azzal, hogy ilyen vagyok?

De gondolhat mást is.

Ezt a részt nem értettem. Túl későn kezdtem el tanulni. Azt hittem, tudom, ezért nem gyakoroltam eleget. Dolgozat közben teljesen leblokkoltam.

Ezek egyike sem teszi kellemesebbé a rossz jegyet. Egyikből sem következik, hogy legközelebb ötös lesz. Viszont marad bennük valami, amivel lehet mit kezdeni.

Mit tudok ezzel csinálni?

Innen könnyű lenne eljutni oda, hogy akkor meg kell tanítanunk a gyereket optimistán gondolkodni.

– Úgysem fog sikerülni.

– Dehogynem! Csak hinned kell magadban!

Csakhogy ezzel megint készen adunk neki egy történetet. Ezúttal egy pozitívabbat.

A DerűTerv gondolkodásában előbb inkább kíváncsiak lennénk. Miért gondolja, hogy nem fog sikerülni? Mi történt eddig? Volt olyan, ami másképp ment? Mire lehet ebben hatása?

Nem azért, hogy végül eljussunk a kötelező válaszhoz: igen, minden rajtam múlik.

Mert nem minden rajtunk múlik.

Marci nem irányítja az osztálytársait. Egy gyerek nem választja meg minden tanárát. Nem minden rossz jegy vezethető vissza kevés gyakorlásra. Van, amikor a környezetnek kell változnia, nem a gyereknek még ügyesebben alkalmazkodnia hozzá.

A saját mozgástér felismerése nem ugyanaz, mint minden felelősséget a gyerekre tenni.

Ha viszont újra és újra megtapasztalja, hogy van valamennyi mozgástere – próbál valamit, változtat valamin, és ennek időnként érzékelhető következménye lesz –, lassan kialakulhat benne egy alapvető tapasztalat:

nem vagyok teljesen tehetetlen abban, ami velem történik.

Csakhogy ennek az ellenkezőjét is meg lehet tanulni.

Amikor már inkább meg sem próbálom – kudarc és tanult tehetetlenség

Van egy pont, ahol a „nem sikerült” átalakulhat valamivé:

„Úgysem sikerül.”

A kettő között csak néhány betű a különbség. Egy gyerek életében viszont hatalmas távolság lehet.

Képzeljünk el valakit, aki többször készül egy dolgozatra, mégsem úgy sikerül, ahogyan várta. Legközelebb másképp tanul, az eredmény mégis alig változik. Próbál javítani, de nem érzi, hogy közelebb kerülne ahhoz, amit szeretne.

Egy ideig még próbálkozik. Aztán egyre kevésbé.

Kívülről könnyű azt látni, hogy elvesztette a motivációját. Nem készül rendesen, nem jelentkezik, nem akar javítani. Amikor megkérdezik, miért nem tanult többet, vállat von:

– Úgyis mindegy.

Ez a két szó azonban többet is mondhat annál, hogy lusta vagy érdektelen.

Lehet mögötte egy megtanult tapasztalat:

amit csinálok, nem változtat azon, ami történik.

Duckworth a Gritben Martin Seligman és Steven Maier tanult tehetetlenségről szóló klasszikus kutatásaihoz nyúl vissza. A korai kísérletek állatokkal zajlottak, és mai szemmel kifejezetten kemény módszerekkel vizsgálták, mi történik, amikor egy élőlény ismételten olyan kellemetlen helyzetet tapasztal meg, amely fölött nincs kontrollja. Később, amikor már lett volna lehetőség változtatni a helyzeten, a korábbi tapasztalat nyomán a próbálkozás akkor is elmaradhatott.

Nem azért érdekes ez számunkra, hogy egy iskolai rossz jegyet laboratóriumi kísérlettel állítsunk párhuzamba. Nem ugyanarról a léptékű tapasztalatról beszélünk.

A felismerés miatt fontos:

nemcsak azt tanulhatjuk meg, hogyan kell cselekedni. Azt is megtanulhatjuk, hogy nincs értelme cselekedni.

És ettől másképp hangzik néhány hétköznapi mondat is.

„Úgysem tudok ötöst írni.” „Mindegy, mit mondok, úgyis rossz.” „Nekem soha nem sikerül.” „Minek tanuljak rá?” „Inkább meg sem próbálom.”

Persze lehet mögöttük kamaszos túlzás, pillanatnyi düh, fáradtság vagy egyszerű tiltakozás is. Nem kell minden „úgysem” mögött tanult tehetetlenséget keresni.

De meghallhatunk bennük egy kérdést:

Mennyire érzi ez a gyerek, hogy van kapcsolat aközött, amit tesz, és ami vele történik?

Marci helyzete más. Ő éppen megtapasztalta, hogy van hatása arra, ami történik.

Csak nem úgy, ahogyan elsőre gondolnánk.

Ha nem jelentkezem → nem hibázom nyilvánosan → nem nevetnek ki.

Marci tehát nem tehetetlen. Sőt, talált egy nagyon hatékony módot arra, hogy kontrollálja a helyzetet.

Közben viszont más tapasztalatok elmaradnak. Nem tudja meg, mi történne, ha jelentkezne és jól válaszolna. Ha hibázna, de ezúttal senki nem nevetne. Vagy hogy képes lenne-e elviselni azt, ha valaki mégis megtenné.

A biztonságot sikerült megszereznie, de azzal, hogy egyre kisebbre vette a teret, amelyben mozog.

Ezért a „Ugyan, nincs mitől félned” aligha találja el, mi történt vele. Az ő tapasztalata szerint ugyanis volt mitől.

A „Csak próbáld meg!” sem feltétlenül visz közelebb hozzá.

Előbb meg kell értenünk, mit tanult meg abból, ami eddig történt vele.

És közben megmarad az a fontos határ is, amelyhez már többször visszaértünk: a gyereknek nem azt kell megtanulnia, hogy minden rajta múlik.

Nem múlik.

Lehet igazságtalan értékelés. Rosszul működő közösség. Olyan tanulási nehézség, amelyhez másfajta segítség kell. Vannak helyzetek, amelyekben nem a gyereknek kell még kitartóbban próbálkoznia, hanem a környezetnek kell változnia.

A saját mozgástér megtapasztalása ennél kisebb és reálisabb:

van, amire nincs hatásom – de attól még lehet valami, amire van.

Ha ezt nemcsak hallja, hanem meg is tapasztalja, a következő kudarc pillanatában már ott lehet vele egy másik gondolat is:

Most nem sikerült. De ettől még nincs vége annak, amit tehetek.

Mi történik, ha sokáig minden sikerül?

Van egy egészen más út is, amely meglepően hasonló helyre vezethet.

Mi történik azzal a gyerekkel, akinek sokáig szinte minden sikerül?

Már az óvodában hamarabb olvas, mint a többiek. Az alsó tagozatot különösebb erőfeszítés nélkül végigötösözi. Gyorsan megérti a feladatokat, elsőként készül el, és rendszeresen hallja, milyen okos, milyen tehetséges, milyen könnyen tanul.

Nincs ezzel semmi baj. Kívülről nézve minden remekül alakul.

Aztán történik valami.

Felső tagozatban nehezebb lesz a matematika. Gimnáziumba kerül, ahol már nem ő a legjobb. Elindul egy versenyen, és nem jut tovább. Kap egy hangszerdarabot, amelyet tízszer eljátszik, és tizenegyedszer sem sikerül.

Találkozik valamivel, amihez nem elég az, ami eddig elég volt.

És nincs hozzá története.

Nem azért, mert gyenge, hanem mert eddig alig volt szüksége arra, hogy megtanulja, mit kezdjen azzal, amikor valami nem megy.

Duckworth a Gritben ezt a problémát is tárgyalja. A kontroll nélküli nehézségek árthatnak, de az sem készít fel jól, ha valakinek alig van tapasztalata arról, hogyan lehet egy akadályon erőfeszítéssel, változtatással és újrapróbálkozással átjutni. A könyvben felbukkan a „törékeny tökéletesek” képe is azokra a magas teljesítményű fiatalokra, akiknek kevés gyakorlatuk van a valódi kudarccal való megküzdésben.

Miért lenne probléma, ha egy gyerek sikeres?

Önmagában semmiért.

Inkább az számít, mit tanul meg közben a sikerről.

Ha azt tapasztalja, hogy „nekem ez könnyen megy”, és ezt a környezete is újra meg újra megerősíti – „te olyan okos vagy”, „neked ehhez van tehetséged”, „te mindig mindent olyan gyorsan megértesz” –, idővel összekapcsolódhat két dolog:

ha jó vagyok valamiben, annak könnyen kell mennie.

Aztán megérkezik valami, ami nem megy könnyen.

A gyerek már nemcsak a feladattal találkozik, hanem egy kellemetlenebb kérdéssel is:

Ha tényleg jó vagyok ebben, miért ilyen nehéz?

Itt különösen szépen összeér Duckworth és Dweck gondolkodása.

Kiderülhet, van-e a gyereknek tapasztalata arról, hogyan kell nem tudni valamit.

Furcsán hangzik, pedig a tanulás egyik alaphelyzete. Hogyan maradok benne egy feladatban, amikor még nem értem? Mit kezdek a frusztrációval? Tudok segítséget kérni? Kipróbálok más módszert? Észreveszem, hogy valami már egy kicsit jobban megy? És mit gondolok magamról közben?

Ezért sem azzal segítünk a legtöbbet, ha minden akadályt eltávolítunk a gyerek elől.

Szülőként persze nehéz ezt nézni. Otthon maradt a füzet, és tíz perc alatt utána tudnánk vinni. Elakadt a házi feladatban, mi pedig már látjuk a megoldást. Összeveszett egy barátjával, és legszívesebben segítenénk rendbe tenni. Elfelejtett felkészülni valamire, este kilenckor pedig elkezdődik a családi mentőakció.

Nem azért, mert rosszat akarunk.

Éppen azért, mert szeretjük.

És természetesen van, amikor segítségre van szüksége. A támogatás megvonása önmagában semmivel sem fejlesztőbb annál, mint amikor mindent megoldunk helyette.

A kérdés finomabb:

Mikor segítek neki – és mikor veszem el tőle észrevétlenül annak lehetőségét, hogy ő tapasztalja meg: ezt végül én oldottam meg?

A gyereknek nem kudarcokra van szüksége.

Tapasztalatra van szüksége arról, hogy mit tud kezdeni velük.

Néha újra próbálja. Máskor segítséget kér vagy más módszert választ. Pihen, és később visszatér hozzá. Olyan is van, hogy végül úgy dönt: ezt nem akarja tovább csinálni.

Ezt sem hagynám ki a képből.

Ha a kitartást önmagában erénnyé tesszük, könnyen ugyanabba a csapdába kerülünk a másik oldalról: azt üzenjük, hogy feladni mindig kudarc.

Pedig néha éppen az a jó döntés. Egy cél elveszítheti a jelentőségét. Kiderülhet, hogy valójában nem is az ő célja volt. Az erőfeszítés már nincs arányban azzal, amit szeretne elérni. Vagy rájön, hogy máshová szeretné tenni az energiáját.

Nem azt kell tehát megtanulnia, hogyan ne adja fel soha.

Inkább azt, hogyan ismerje fel, mikor szeretne továbbmenni – és ha tovább szeretne menni, hogyan találjon hozzá új utat.

Nem a kudarc edz meg. Az számít, mit tapasztalok meg utána.

Mit tanul a gyerek a mi arcunkból?

Marci hármast kapott angolból.

Amikor hazaér, ledobja a táskáját, eszik valamit, aztán két falat között odaveti:

– Ja, amúgy hármas lett az angol.

Az anyukája felnéz. Talán csak egy pillanatra.

– Hármas? Azt hittem, ezt tudtad.

Nincs veszekedés, nincs büntetés, még szemrehányásnak is alig nevezhető a mondat.

Marci mégis látott valamit.

A meglepetést. Esetleg egy kis csalódást is.

– Én is azt hittem – mondja, és ezzel nagyjából véget ér a beszélgetés.

A gyerekek nemcsak abból tanulják meg, mit jelent hibázni, amit a felnőttek mondanak nekik. Abból is, ami egy pillanatra átszalad az arcunkon.

Szülőként közben egészen őszintén gondolhatjuk, hogy nálunk szabad hibázni. Nem várunk mindig ötöst. Nem büntetjük a rossz jegyet. Tudjuk, hogy mindenki követ el hibákat. Ha megkérdeznék, hiszünk-e abban, hogy a gyerek képességei fejlődhetnek, valószínűleg gondolkodás nélkül igent mondanánk.

Carol Dweck és Kyla Haimovitz kutatásai ennél finomabb összefüggésre mutattak rá. Azt vizsgálták, hogyan függ össze a szülők kudarcról alkotott gondolkodása azzal, ahogyan a gyerekek saját képességeikről gondolkodnak. Önmagában a szülő intelligenciáról vallott szemlélete nem jósolta meg jól a gyerek szemléletmódját; beszédesebbnek bizonyult, hogyan tekint maga a szülő a kudarcra.

Ez elsőre meglepő. Marci és az édesanyja néhány másodperces beszélgetése azonban jól megmutatja, hogyan történhet mindez a hétköznapokban.

A gyerek nem lát bele a fejünkbe. Nem tudja, milyen elméletet vallunk a fejlődésről.

A reakciónkat látja.

Ha rossz jegyet hoz, megfeszülünk egy pillanatra? Ha elront valamit, rögtön kijavítjuk? Ha nem sikerül bejutnia valahová, azonnal enyhíteni próbáljuk a csalódását? Ha azt mondja, hogy valami nehéz, már keressük is, hogyan tehetnénk könnyebbé?

Ezek mögött többnyire szeretet van. Nehéz nézni annak a csalódását, akit szeretünk.

Éppen ezért olyan könnyű észrevétlenül azt üzenni:

ezt az érzést gyorsan el kell tüntetnünk.

Pedig amikor a gyerek azt mondja:

– Hármas lett.

még nem tudjuk, mit jelent neki az a hármas.

Lehet csalódott, dühös, szégyellheti vagy igazságtalannak érezheti. Az is lehet, hogy büszke rá, mert előzőleg kettest kapott. Vagy számára egyáltalán nem nagy ügy – egészen addig, amíg meg nem látja a mi arcunkat.

Ezért talán nem a „Miért lett hármas?” vagy a „Hogyan fogod kijavítani?” az első kérdés.

Még a szeretetteljes „Semmi baj, ez csak egy jegy” is megelőzhet valamit:

azt, hogy megtudjuk, neki mi történt.

– Mi történt?

Ebben még nincs eldöntve, hogy a hármas probléma. Az sem, hogy nem az.

Előbb elmondhatja ő.

Amikor a jó szándék túl gyorsan érkezik

Ugyanez történhet akkor is, amikor a kudarc sokkal látványosabb. Nem került be a csapatba. Nem hívták meg valahová. Nem sikerült a felvételi. Kiesett a versenyből.

Szinte ösztönösen nyúlunk azokhoz a mondatokhoz, amelyekkel szeretnénk visszaadni valamit abból, ami elveszett.

„Ne szomorkodj.” „Majd legközelebb sikerül.” „Nem is volt olyan fontos.” „Szerintem amúgy is igazságtalan volt.” „Te ennél sokkal jobb vagy.”

Ezek egyike sem rossz mondat önmagában. Sok múlik azon, mikor érkezik.

Ha túl gyorsan próbáljuk megváltoztatni a gyerek érzését vagy a történet jelentését, nem biztos, hogy marad ideje megtapasztalni valami mást:

csalódott vagyok, és ezt is elbírom.

Az érzelmi biztonság nemcsak azt jelentheti, hogy valaki megszünteti a rossz érzéseimet.

Néha azt jelenti, hogy valaki mellettem marad akkor is, amikor rosszul érzem magam.

Nem kell rögtön megjavítani, átkeretezni vagy tanulságot keresni benne.

Előbb egyszerűen megtörtént valami.

És mi van a dicsérettel?

Néha még a sikerre adott reakciónk is hordozhat olyan üzenetet, amelyet nem szántunk bele.

– Ötös lett?

– Igen.

– Tudtam! Te olyan okos vagy.

Szeretettel mondjuk. Büszkék vagyunk.

Csakhogy a gyerek ebből idővel azt is megtanulhatja:

az ötös bizonyít valamit rólam.

És ha az ötös azt bizonyítja, hogy okos vagyok, előbb-utóbb felmerül a kérdés:

akkor mit bizonyít a kettes?

Nem az a cél, hogy többé ne dicsérjük, és minden ötös után steril módon közöljük: „látom, megfelelő stratégiát alkalmaztál”. Attól aligha lesz természetesebb a kapcsolatunk.

Inkább arra figyelhetünk, mire irányítjuk a figyelmet.

– Nagyon örülsz neki?

– Igen, mert sokat készültem.

– Akkor ez most biztos jó érzés.

Vagy egyszerűen:

– Mi ment most másképp?

Nem vesszük el a siker örömét, és nem csinálunk minden jó jegyből pedagógiai gyakorlatot.

Csak hagyunk egy kis helyet annak, hogy a gyerek ne kizárólag azt tanulja:

az eredmény megmondja, milyen vagyok.

A felnőttnek is van története a kudarcról

Amikor a gyerek kudarcára reagálunk, mi sem üres lappal érkezünk.

Mi is voltunk iskolások.

Volt, aki hazavitte a négyest, és azt hallotta:

– Miért nem ötös?

Másnak azt mondták:

– Semmi baj, csak matekból ne bukj meg.

Valakit az eredményeiért dicsértek. Valakit a testvéréhez hasonlítottak. Volt, akinek egy rossz felelés csak egy rossz felelés maradt, más pedig évtizedekkel később is pontosan emlékszik arra, hogyan nevettek rajta az osztályban.

Ezek a történetek nem mindig maradnak az iskolaépületben. Előfordulhat, hogy ott vannak velünk akkor is, amikor már a saját gyerekünk áll előttünk egy hármassal.

Ilyenkor nemcsak azt kérdezhetjük meg magunktól:

Mit szeretnék most mondani neki?

Hanem azt is:

Mi történt bennem, amikor meghallottam?

Nem azért, hogy minden reakciónkat elemezzük, vagy attól féljünk, hogy egy rosszul sikerült mondattal maradandó nyomot hagyunk.

A gyereknek nincs szüksége tökéletesen reagáló felnőttekre.

Sokkal inkább olyan kapcsolatokra, amelyekben egy félresikerült reakció után is lehet folytatás.

Akár így:

– Figyelj, az előbb rögtön azt kérdeztem, miért lett hármas. Közben rájöttem, hogy meg sem kérdeztem, te hogy vagy vele.

És máris történik valami más.

Nem tökéletesen reagáltunk.

Hanem újrapróbáltuk.

Azt, amit a gyerektől is szeretnénk.

Amikor már nem az a kérdés, hogy „miért nem jelentkezel?”

Térjünk vissza Marcihoz.

A tanár kérdez. Marci tudja a választ.

Nem jelentkezik.

Vár néhány másodpercet, aztán valaki más felteszi a kezét. Válaszol. Az óra megy tovább.

Marci pedig megkönnyebbül.

Ha innen nézzük, a stratégiája nagyon is működik: pontosan azt éri el vele, amit szeretne.

Mi, felnőttek persze az árát is látjuk. Tudja a választ, mégsem mondja. Kevesebbet gyakorolja az élő beszédet. Nem mutatja meg azt, amire képes. Minél tovább marad csendben, annál nagyobb lépésnek tűnhet egyszer újra megszólalni.

És már meg is születik bennünk a cél:

Marcinak újra jelentkeznie kellene.

Csakhogy ez egyelőre a mi célunk.

Ha Marci ülne velem szemben, engem coachként először nem az érdekelne, hogyan vegyem rá arra, hogy a következő angolórán feltegye a kezét. Arra lennék kíváncsi, mi történik vele abban a néhány másodpercben, amikor tudja a választ, mégis csendben marad.

Talán csak ennyit kérdeznék:

– Mire vigyázol azzal, hogy nem jelentkezel?

Ebben nincs benne, hogy Marci rosszul csinál valamit. Az sem, hogy meg kell változnia. Arra vagyok kíváncsi, hogy az a viselkedés, amelyet kívülről könnyű önbizalomhiánynak vagy bátortalanságnak nevezni, mire szolgál számára.

A coachingban innen sokfelé mehet tovább a beszélgetés. Hogy merre, azt nem érdemes előre megírnunk – hiszen éppen Marci válaszai alakítanák.

A coachingkérdés nem burkolt utasítás.

Ha már az elején tudom, hogy a „jó megoldás” az, hogy Marci jelentkezzen, akkor könnyen csak kérdésekbe csomagolom azt, amit valójában tanácsként szeretnék átadni.

A DerűTerv coachingban az ő célját keressük, nem a mi megoldásunkat.

Lehet, hogy szeretne újra megszólalni órán. Lehet, hogy valami egészen más zavarja. Az is lehet, hogy egyelőre nem akar ezen változtatni.

Ha viszont egyszer ő maga jut el oda, hogy szeretné megpróbálni, megszülethet egy másik kérdés:

Mi kellene ahhoz, hogy megpróbáld újra?

Nem tudjuk, mi lenne Marci válasza.

Nem is kell tudnunk.

A coachingban éppen az válik érdekessé, amit ő talál meg erre a kérdésre.

A remény itt válik személyessé

Ezzel visszaérkezünk Duckworth reményfogalmához.

Nem ahhoz, hogy „legközelebb biztosan sikerül”, és nem is ahhoz, hogy „legközelebb biztosan nem nevetnek ki”. Hanem valami kisebbhez:

van választásom abban, mit teszek ezután.

A kudarc után nem csak a soha többé maradhat. Megjelenhet mellette egy újabb lehetőség.

Nem biztos, hogy élni akarok vele.

Nem biztos, hogy most.

De már látom, hogy ott van.

És amikor legközelebb tudja a választ?

Másnap angolóra van. A tanár kérdez valamit. Néhány kéz rögtön a magasba lendül, mások még keresik a választ a füzetükben.

Marci tudja. A keze lent marad. Lehet, hogy ezen az órán így is marad. És ettől még nem történt semmi baj.

Most már mi is másképp nézünk erre a pillanatra, mint a történet elején. Nem egyszerűen egy gyereket látunk, aki nem mer jelentkezni. Abban a néhány másodpercben ott lehet egy korábbi rossz élmény, a szégyen emléke, egy jól bevált védekezés és egy döntés arról, mennyit szeretne kockáztatni.

Azt is tudjuk, hogy nem biztos, hogy azzal segítünk neki a legtöbbet, ha azt mondjuk:

– Ugyan, jelentkezz nyugodtan.

Marcinak nem azt kell megtanulnia, hogy többé ne féljen a hibától. Azt sem, hogy mindig újra kell próbálni.

Sokkal többet vihet magával abból a tapasztalatból, hogy hibázhat anélkül, hogy a hiba meghatározná őt. Egy rossz válasz után is maradhat biztonságban. Nem minden rajta múlik, mégis lehet valamennyi mozgástere abban, ami ezután következik. És amikor valami nem sikerül, nem csak két út marad előtte: sikerülni vagy többé meg sem próbálni.

Egy következő angolórán talán megint tudni fogja a választ.

És megmozdul a keze. Lehet, hogy felteszi. Lehet, hogy félúton meggondolja magát. Lehet, hogy rosszat mond. Az is lehet, hogy hibátlanul válaszol, és az egészből nem lesz semmilyen különleges pillanat. A tanár bólint, valaki más folytatja, az óra pedig megy tovább.

Marci számára mégis történhet valami. Nem az, hogy most már bátor. Nem az, hogy legyőzte a kudarcot. Csak szerzett egy új tapasztalatot arról, mi minden történhet akkor, ha megpróbálja.

Legközelebb pedig már ez a tapasztalat is ott lesz vele.

Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy egy gyerek hányszor hibázik, vagy milyen gyorsan áll fel egy kudarc után, hxanem hogy amikor valami nem sikerül, marad-e számára út tovább.

És ha egy napon szeretne elindulni rajta:

mi kell ahhoz, hogy újra meg merje próbálni?