Autonómiáról, önazonosságról és arról, hogyan lesz egy kamasz egyre inkább a saját történetének alakítója

Máté tizenhat éves, és amióta csak emlékszik, ő a családban „a reálos”.

Könnyen megy neki a matematika. Felső tagozatban versenyekre is járt, fizikából is jó, és amikor nyolcadikban a továbbtanulás szóba került, senkit nem lepett meg különösebben, hogy erős matekos osztályt választott. Egy családi ebédnél az apja akkor azt mondta:

– Máténál legalább ezen nem kell sokat gondolkodni. Ő valami műszaki irányba megy.

Máté bólintott. Tényleg ezt gondolta.

Azóta eltelt két év.

Kilencedikben az egyik tantárgyból csoportos feladatként rövid videót kellett készíteniük. Máté vállalta, hogy összevágja. Korábban ilyesmit még nem nagyon csinált, ezért keresett hozzá egy programot, megnézett néhány videót arról, hogyan kell használni, aztán jóval több időt töltött a feladattal, mint amennyi az ötöshöz szükséges lett volna.

A következő projektnél már ő találta ki, honnan vegyék fel az egyes jeleneteket. Később otthon is elkezdett próbálkozni. Megtanulta jobban használni a vágóprogramot, és idővel azon kapta magát, hogy a filmeket is másképp nézi. Észreveszi, honnan jön a fény, mikor váltanak közelire, mitől lesz egy jelenet feszült, ha néhány másodperccel tovább marad ugyanazon az arcon a kamera. Senki nem kérte rá. Egyszerűen érdekelte.

Egy este vacsora közben megemlíti, hogy talált egy hétvégi filmes kurzust.

– Filmeset? – kérdezi az apja.

– Aha. Gondoltam, elmennék.

– Persze, menj. Miért ne?

Aztán néhány másodperc múlva hozzáteszi:

– Csak azért a matekot ne engedd el. Kár lenne eldobni azt, amiben ennyire jó vagy.

Máté nem válaszol rögtön.

– Nem akarom eldobni.

– Akkor jó.

Máté még eszik pár falatot.

– Csak nem tudom, hogy ezt akarom-e csinálni.

– Mit?

– Hát… ezt. Később.

Az apja ránéz.

– De hát te mindig is reálos voltál.

Máté vállat von.

– Tudom.

A történet és Máté alakja fiktív, több, kamaszok és családjaik életében előforduló hétköznapi helyzetből építettük fel.

Amikor mások már tudják, kik vagyunk

A kamasz önállósodása sokszor egészen hétköznapi helyzetekben válik láthatóvá. Egy addig magától értetődőnek tűnő történet mellé egyszer csak odakerül egy kérdés: én is ezt szeretném?

Máté apja tulajdonképpen igazat mond. A fia mindig is reálos volt. Jó matekból, szereti is, sikerélménye van benne. Az apja látott benne valamit, ami működik, amiben Máté ügyes, és amiből később sokféle lehetőség nyílhat előtte.

A filmezés sem azért jelent meg, mert Máténak elege lett a matematikából. Ugyanolyan jól tanul, jár a matekszakkörre, örül egy nehéz feladat megoldásának. Egyszerűen megjelent mellette valami új.

Tizenhat évesen ebben nincs semmi rendkívüli. Kipróbálunk dolgokat, van, amit néhány hét múlva abbahagyunk, másba belefeledkezünk, és akad olyan is, ami évekre velünk marad. Máté helyzetében az az izgalmas, hogy az új érdeklődés egy már létező történet mellé érkezik.

Ő a reálos.

Ezt gondolják róla otthon, ezt látják a tanárai, és sokáig ő maga is így gondolt magára. Amikor jól sikerül egy dolgozata, továbbjut egy versenyen vagy valaki megdicséri a logikáját, újabb megerősítést kap arról, hogy ez a történet igaz.

Igaz is. Csak már nem mond el róla mindent.

Néhány nappal később Máté ötöst kap egy nehéz matekdolgozatra. Az osztályban kevés jó jegy született, ezért különösen örül neki. Amikor a tanár visszaadja a dolgozatát, odaszól:

– Na látod, ezért mondom, hogy neked ezzel kellene továbbmenned.

Jólesik neki az ötös, a tanár dicsérete is. A mondat vége mégis vele marad.

Neked ezzel kellene továbbmenned.

A dolgozatból annyi derült ki, hogy Máté jól megoldott néhány nehéz matematikai feladatot. A következtetés már messzebbre mutat: abból, amiben jó, lassan történet lesz arról is, merre érdemes mennie.

Ebben sokáig van valami megnyugtató. Jó tudni, hogy valamiben ügyesek vagyunk. Jó, amikor mások is felismerik bennünk, és olyan jövőt látnak előttünk, amelyben használni tudjuk. Egy gyerek énképe abból is épül, amit saját magáról megtapasztal, és abból is, amit a számára fontos emberek visszatükröznek róla.

Korábban azt is megnéztük, mi történhet akkor, amikor egy képességből lassan szerep lesz, és a „jó vagyok ebben” érzése „ilyennek kell lennem”-mé válik.

Kamaszkorban ehhez társul egy új kérdés: Mit gondolok minderről én?

A szülők, a tanárok és a korábbi önmagunk történeteit nem kell egyszer csak félretenni. Viszont lassan meg tudjuk őket vizsgálni. Máténak sem azt kell eldöntenie, hogy az apjának igaza van-e. Most először ő maga is kíváncsi lett arra, neki igaza van-e még abban, amit eddig saját magáról gondolt.

Mit jelent a kamasz önállósodása?

A kamasz önállósodása több annál, hogy egyre több dologban ő dönt. Része az is, hogy elkezdi megvizsgálni a kapott értékeket, elvárásokat és lehetőségeket, és lassan kialakul benne, melyeket érzi valóban a sajátjának.

Az autonómiáról könnyű úgy beszélni, mintha egyre nagyobb szabadságot jelentene. A kisgyerek sok mindenben a szüleire támaszkodik, a kamasz már több dologról dönthet, a felnőtt pedig elvileg maga irányítja az életét.

Csakhogy egy tizenhat éves dönthet teljesen egyedül úgy, hogy közben végig azt próbálja kitalálni, mit várnak tőle mások. És elfogadhatja az apja tanácsát úgy is, hogy végiggondolta, és valóban egyetért vele.

Az autonómia több annál, hogy én döntök.

Deci és Ryan önmeghatározás-elméletében az autonómia egyik lényegi eleme, hogy az ember a saját cselekvését önmagával összhangban lévőnek élje meg. Értsem, miért teszem, legyen számomra értelme, és bizonyos értelemben érezzem a sajátomnak.

Mire egy gyerek kamaszkorba ér, rengeteg mindent kapott készen. Értékeket, szabályokat, szokásokat, lehetőségeket, elvárásokat. Sokszor hallotta már azt is, milyen ő: szorgalmas, szétszórt, sportos, érzékeny, reálos, humános, társasági, csendes. Ezek közül lesz, ami sokáig illik rá, lesz, amit kinő, és olyan is, aminek idővel megváltozik a jelentése.

Az autonómia fejlődése során lassan azt is elkezdi megvizsgálni, mit szeretne mindebből továbbvinni.

Máté választhatja végül ugyanazt a műszaki pályát, amelyet az apja évek óta elképzel neki, és ez a döntés lehet teljesen a sajátja. Másfelé is indulhat úgy, hogy közben ugyanaz a fiú marad, aki éveken át örömmel járt matekversenyekre.

Hogyan lesz abból, amit mások mondtak rólam, az, amit én is igaznak érzek magamról? És mi történik, amikor egyszer csak már nem egészen ugyanazt érzem igaznak?

Nem készen találjuk meg magunkat

Az önazonossághoz könnyű egy kész, valódi ént képzelni valahol bennünk, amelyet megfelelő mennyiségű önismerettel egyszer csak megtalálhatunk.

Kamaszkorban különösen csábító ez a kép. Rájövök, ki vagyok, aztán ennek megfelelően választok barátokat, érdeklődést, továbbtanulási irányt, később pedig hivatást.

Az identitás fejlődéséről szóló mai kutatások mozgékonyabb folyamatot írnak le. A kamasz próbálgat, választ, elköteleződik bizonyos dolgok mellett, majd időnként újra megnézi, hogyan érzi magát bennük. Egy korábbi választás továbbra is illeszkedhet hozzá, átalakulhat, vagy idővel elveszítheti a jelentőségét.

Máté „reálossága” például nem tévedés volt. Tizenkét évesen szerette a matematikát. Tizennégy évesen is. Tizenhat évesen is örül egy nehéz feladat megoldásának. Attól, hogy közben órákra bele tud feledkezni egy videó vágásába, ezek a korábbi tapasztalatok ugyanúgy igazak maradnak.

Csak került melléjük valami.

A „reálos vagyok” mellé odaférhet, hogy „szeretek történeteket képekben elmesélni”. Egyelőre fölösleges eldönteni, melyik mondat az igazibb. Néhány év múlva mindkettő fontos lehet neki, vagy az egyik háttérbe szorulhat. Ehhez előbb tapasztalatokra van szüksége.

Önazonosnak lenni nem feltétlenül azt jelenti, hogy hű maradok ahhoz, aki eddig voltam. Azt is jelentheti, hogy észreveszem, amikor már változtam.

Mátéról egyelőre még azt sem tudjuk, valóban megváltozott-e. Az is lehet, hogy felfedezett magában valamit, ami eddig egyszerűen nem kapott helyet.

A „még nem tudom” időszaka

Néhány héttel később egy családi összejövetelen valaki megkérdezi Mátétól:

– Na és te? Mi szeretnél lenni?

Korábban gondolkodás nélkül válaszolt volna:

– Valami mérnökféle.

Most elhallgat egy pillanatra.

– Még nem tudom.

– Hogyhogy? – csodálkozik a rokona. – Pedig nálad ez olyan egyértelműnek tűnt.

Máté elmosolyodik.

– Ja. Nekem is.

Még nincs új válasza. A régi egyszerűen veszített valamennyit a magától értetődőségéből.

A kamaszkori identitás fejlődését vizsgáló modellek éppen ezt a mozgást írják le. Elköteleződünk dolgok mellett, új lehetőségeket fedezünk fel, időnként pedig újra megnézzük, hogy a korábbi választásaink továbbra is illenek-e hozzánk. Ehhez valamennyi bizonytalanságot is el kell viselnünk.

Sok szülő számára éppen ez az egyik legnehezebb helyzet: mit tegyek, ha a kamasz nem tudja, mit szeretne? A „még nem tudom” időszakában új tapasztalatok gyűlhetnek össze, amelyekből később már lehet választani. Közben persze a keresésnek sem kell örökké tartania. A választás és az elköteleződés ugyanúgy hozzátartozik az identitás alakulásához, mint az újragondolás.

(Ha egy kamasz önmagával vagy a jövőjével kapcsolatos bizonytalansága tartósan erős szorongással, visszahúzódással vagy a mindennapi működés jelentős romlásával jár, érdemes szakember segítségét kérni.)

Máté esetében most annyi történt, hogy a korábban késznek hitt jövőképéből kérdés lett.

De honnan tudhatom, hogy mit akarok én?

Máté filmek iránti érdeklődése sem valamiféle érintetlen belső világból érkezett. Látott filmeket, hatottak rá emberek, az első videót pedig egy iskolai feladat miatt készítette. Talált alkotókat, akiket követni kezdett, és valószínűleg az is számít neki, mit gondolnak mások arról, amit készít.

A matematikához fűződő viszonya ugyanígy alakult. Könnyen ment neki, sikerélménye lett benne, megdicsérték, versenyre küldték. Egyre többet foglalkozott vele, egyre jobb lett, a sikerei pedig tovább erősítették az érdeklődését. Nehéz lenne megmondani, hol végződik ebben Máté, és hol kezdődik a környezete. Valószínűleg nincs is szükség ilyen éles határra.

Az önmeghatározás-elmélet szerint egy kívülről érkező érték, szabály vagy cél idővel belsővé válhat. Sok mindent másoktól kapunk, aztán a tapasztalatainkon keresztül kialakul, mit kezdünk vele.

Egy gyerek először azért gyakorolhat, mert a szülője kéri, később pedig felismeri, hogy számára is fontos, amit ezzel elér. Egy továbbtanulási irányt felvethet először a tanár, majd a kamasz maga is megláthatja benne azt, ami érdekli. Egy családi értéket is továbbvihet azért, mert idővel ő maga is fontosnak érzi. Ezt nevezzük internalizációnak.

Persze attól, hogy egy elvárás már belülről hajt bennünket, még nem biztos, hogy igazán a sajátunkká vált. Lehet, hogy senkinek sem kell noszogatnia, mert megteszi helyette a bűntudat, a megfelelési vágy vagy az érzés, hogy csalódást okoznánk, ha másképp választanánk. A pszichológiában ezt introjektált szabályozásnak nevezik. Kívülről akár önálló döntésnek is látszhat, belül viszont egészen más élmény, mint amikor végiggondolunk egy értéket, és végül magunk is fontosnak tartjuk.

Ezért abból, hogy kitől származott az ötlet, még nem tudjuk, mennyire saját valakinek a célja.

Ahogy a motivációról szóló korábbi cikkben is láttuk, egy kívülről érkező cél idővel egészen a sajátunkká válhat.

Egy látszólag önálló döntés mögött pedig állhat főként az a vágy, hogy megfeleljünk másoknak.

Máté apjának tehát van helye ebben a történetben. A kérdés az, hogy Máténak is marad-e elég tere megvizsgálni mindazt, amit tőle kapott.

Amiben jó vagyok, és amit választok

Talán ezért marad Mátéban olyan sokáig a matektanára mondata:

„Neked ezzel kellene továbbmenned.”

Van benne valami nagyon meggyőző. Ha valaki valamiben kifejezetten jó, miért ne építene rá?

A képességeink természetesen számítanak. A sikerélmény, a kompetencia érzése és a másoktól kapott megerősítés mind hozzájárulhat ahhoz, hogy egy érdeklődés megerősödjön. Furcsa volna figyelmen kívül hagyni azt, ami jól megy és amiben örömünket leljük.

A képesség viszont nem választ helyettünk.

Máté ötöse azt mutatja, hogy jól megy neki a matematika. Azt már nem, hogy húszévesen mit szeretne tanulni, harmincévesen milyen munkát szeretne végezni, vagy melyik tevékenységben érzi majd azt, hogy valami fontosat csinál.

És a videózással sincs ez másképp. Az, hogy most órákra el tud merülni benne, még nem teszi filmművésszé. Egy új érdeklődés elején sok minden izgalmas, amit később egészen másként látunk.

A „mi szeretnél lenni?” ezért most túl nagy kérdés Máténak. Egy kisebbre viszont már tud válaszolni:

Mit szeretnék jobban megismerni?

Így a hétvégi filmes kurzusnak sem kell pályaválasztássá válnia. Máté elmegy, kipróbál valamit, ami érdekli, és közben megtud valamit saját magáról.

A szülő pedig közben látja a következő tíz évet

Máté apjának nehezebb dolga van. Ő a hétvégi filmes kurzus mögött már látja a továbbtanulást, az egyetemet, a munkát, a megélhetést és azokat a lehetőségeket, amelyekről attól tart, hogy egy rossz döntéssel bezáródhatnak. Van mögötte több évtizednyi tapasztalat arról is, hogy a döntéseknek következményei vannak.

Amikor azt mondja:

– Kár lenne eldobni azt, amiben ennyire jó vagy,

lehet, hogy egyszerűen védeni próbál valamit, amit értékesnek lát a fiában.

A kamasz autonómiájának támogatásához a szülőnek nem kell lemondania a saját véleményéről. Elmondhatja, amit lát, beszélhet a tapasztalatairól, és bizonyos döntéseket tarthat jobbnak másoknál. A kérdés az, hogyan kerül mindez a gyerek mellé.

Valami lesz belőle, amit meg lehet hallgatni, mérlegelni, akár elfogadni? Vagy előre megírt válasz, amely mellett minden más választás egy kicsit csalódásnak tűnik?

Hogyan támogathatja a szülő a kamasz önállósodását? Úgy, hogy elmondhatja a saját véleményét, megtarthatja a szükséges kereteket, és közben valódi helyet hagy a gyerek szempontjainak és saját tapasztalatainak is.

És talán a hétköznapokban a kérdés valahogy így hangzik:

Hogyan mondhatom el neki mindazt, amit én már látok úgy, hogy közben maradjon helye annak is, amit ő még csak most kezd felfedezni?

A keret és a kontroll nem ugyanaz

Máté tizenhat éves. Az apja továbbra is felelős érte, vannak családi szabályok és olyan döntések, amelyekben a szülőnek is szava van. Bizonyos helyzetek következményeit valóban messzebbről látja, mint a fia.

A határok megléte önmagában nem veszi el egy kamasz autonómiáját. Sok múlik azon, mi történik ezeken belül a saját szempontjaival.

Van különbség aközött, hogy az apja azt mondja:

– Szerintem nagyon jó lennél ezen a pályán. Én sajnálnám, ha túl hamar lemondanál róla.

vagy ezt:

– Ennyi lehetőséget kaptál, ezt nem dobhatod el valami hóbort miatt.

Mindkettőből világos, mit gondol az apa. A második mondatban azonban a választás mellé odakerül a hálátlanság, a csalódás vagy az elpazarolt lehetőség terhe is.

Az autonómiakutatások ezért különbséget tesznek a szülői keretek és a pszichológiai kontroll között. A pszichológiai kontroll bűntudaton, szeretetmegvonáson, szorongáskeltésen vagy más érzelmi eszközökön keresztül próbálja befolyásolni azt is, hogyan gondolkodjon és érezzen a gyerek.

A hétköznapokban a különbség sokszor kevésbé látványos, mint egy definícióban. Egy szülő lehet nagyon határozott, és közben továbbra is kíváncsi arra, mit gondol a gyereke.

A keret és a kontroll nem ugyanaz.

Az autonómia nem azt jelenti, hogy már nincs szükségem rád

A kamaszkorról gyakran a leválás nyelvén beszélünk, mintha a fejlődés egyenes vonalban vezetne a szülőtől függő gyerektől az önálló felnőttig.

Egy tizenhat éves azonban attól, hogy több saját döntést szeretne meghozni, továbbra is kapcsolatokban él. Vitatkozhat az apjával, majd fél órával később éppen az ő véleményére lehet kíváncsi. Szeretné maga eldönteni, merre tanul tovább, és közben fontos lehet neki, hogy a szülei értsék, miért vonzza egy másik irány. Végül akár az apja érveit is találhatja a legmeggyőzőbbnek.

A kamaszkori autonómia fejlődéséről szóló kutatások szerint a kapcsolódás és az önállósodás képes egymás mellett fejlődni. Egy biztonságos kapcsolat teret adhat annak is, hogy a kamasz kialakítsa a saját álláspontját.

A „leválás” ezért félrevezető lehet, ha azt halljuk ki belőle, hogy a szülő feladata lassan véget ér. Sokkal inkább átalakul.

Máténak már kevésbé van szüksége arra, hogy az apja előre megmondja, merre vezet a helyes út. Arra viszont nagyon is szüksége lehet, hogy legyen mellette valaki, aki ismeri őt, elmondja, amit lát, kérdez, vitatkozik vele, és elbírja azt is, ha Máté végül mást gondol.

A kamasznak nem feltétlenül kevesebb szülőre van szüksége. Egyre inkább olyan szülőre, aki mellett lehet saját álláspontja is.

Ehhez néha komoly önfegyelem kell. A szülő láthat egy nagyon jó utat, csak azt nem tudhatja biztosan, hogy ez lesz-e a gyereke útja is.

Amikor a szülő kérdez

Néhány nappal később Máté apja visszatér a filmes kurzusra.

– Jelentkeztél végül?

– Még nem.

– Miért?

Máté vállat von.

– Nem tudom. Hülyén érzem magam tőle.

– Mitől?

– Hogy most hirtelen filmezni akarok.

Az apja elmosolyodik.

– Hirtelen?

– Hát… hozzám képest.

Az apja hallgat egy kicsit.

– És ha nem kellene most eldöntened, hogy lesz-e ebből bármi, elmennél?

Máté gondolkodik.

– Aha.

Az apja bólint.

– Akkor menj el. Aztán majd meglátjuk. A matekot azért én még nem engedném el.

– Én sem mondtam, hogy elengedem.

– Jó. Csak mondom.

– Tudom.

Kívülről nézve nem történt sok. Az apa ugyanúgy fontosnak tartja Máté matekos képességeit, Máté pedig továbbra sem tudja, mit akar majd évek múlva.

Csak kisebb lett a kérdés.

A „mi leszel?” helyére odakerült az, hogy „mit szeretnél most kipróbálni?”

Tizenhat évesen ez sokszor használhatóbb.

Nem minden próbálkozásból kell identitást csinálni

Van valami különös abban, ahogyan felnőttként a kamaszok érdeklődésére reagálunk. Ha egy gyerek valamiben jó, hamar felmerül, nem akar-e komolyabban foglalkozni vele. Fotózik? Talán fotós lesz. Szeret főzni? Miért nem néz meg egy gasztronómiai képzést? Sokat rajzol? Nem gondolkodott művészeti irányban?

Jó szándék van ebben: felismerünk valamit, és szeretnénk lehetőséget adni neki.

Egy kamasznak közben szüksége lehet olyan érdeklődésekre is, amelyeknek még nincs jövőidejük. Csinálhat valamit pusztán azért, mert kíváncsi rá. Abbahagyhatja, ha kiderül, hogy mégsem érdekli annyira. Visszatérhet hozzá két év múlva. Az is előfordulhat, hogy soha nem lesz belőle semmi „hasznos”, mégis megtudott általa valamit magáról.

A filmes kurzus Máténak éppen erre ad lehetőséget: a saját tapasztalata is beleszólhat abba, amit önmagáról gondol.

Egy ponton ugyanis már kevés azt tudni, hogy mások szerint mi illik hozzánk.

Meg is kell tapasztalnunk, milyen benne lenni.

Mit keresnék ebben coachként?

Ha Máté ülne velem szemben, nem azzal kezdeném, hogy a műszaki vagy a filmes pálya illik-e hozzá jobban. Az „igazi szenvedélyét” sem keresném. Tizenhat évesen ez könnyen újabb feladattá válhat: találd meg azt az egy dolgot, amelyik igazán te vagy.

Engem az érdekelne, hogyan kapcsolódik azokhoz a dolgokhoz, amelyeket már ismer magában.

Mit szeret a matematikában? Egy nehéz probléma megoldását? A versenyhelyzetet? A bizonyosságot, hogy jó benne? Magát a gondolkodást?

És mi történik vele, amikor videót készít? Miért nyitja meg este még egyszer a vágóprogramot, amikor senki nem kérte rá? A technikai része vonzza? A történetmesélés? Az alkotás? Vagy éppen az, hogy ebben még kezdő lehet?

Arra is kíváncsi lennék, mit jelent neki az, hogy „reálos”. Mi az, amit saját tapasztalatból tud magáról, mi épült mások visszajelzéseiből, és van-e olyan része ennek a történetnek, amit már csak megszokásból mond.

A „saját” és a „másoktól kapott” részeket aligha lehet tisztán szétválasztani. Sokkal érdekesebb, hogyan viszonyul hozzájuk Máté.

És valamikor megkérdezném tőle:

– Ha most egy évig nem kellene eldöntened, mi leszel, mit szeretnél kipróbálni?

Lehet, hogy a filmes kurzust mondaná. Lehet, hogy még valami mást is.

Egyelőre nem kész döntésre van szüksége. Olyan tapasztalatokra, amelyekből később megszülethet a saját döntése.

A kamasz coachingban ezeknek a kérdéseknek is lehet helyük. Annak, hogy egy fiatal jobban megismerje, mi érdekli, mi fontos neki, és mit szeretne kipróbálni.

A saját döntés sem mindig magányos döntés

Máté autonómiájának nem az lesz a bizonyítéka, hogy egyszer csak figyelmen kívül hagyja az apját.

Meghallgathatja őt. Hatással lehet rá a matektanára véleménye, beszélhet a filmes kurzus vezetőjével, a barátaival, később akár pályaorientációs szakemberrel is. És végül választhatja éppen azt az irányt, amelyet a családja eredetileg elképzelt neki.

A döntés eredményénél sokszor többet mond az út, amelyen eljutott hozzá.

Volt lehetősége kérdezni, kételkedni, kipróbálni, újragondolni? Megismerhette a saját szempontjait? Elfért a kapcsolatban az is, amikor mást gondolt, mint az apja?

Az önállósodással nem szűnnek meg a ránk ható emberek. Lassan megtanulunk viszonyulni ahhoz, ami hat ránk. Van, amit továbbviszünk, mást átalakítunk, és olyasmi is akad, amit idővel elengedünk.

Így tudunk végül valamire azt mondani:

ezt én választom.

Mit szeretnék én?

Máté végül elmegy a filmes kurzusra.

Nem történik semmi filmszerű. Egyetlen hétvége alatt nem derül ki, hogy egész életében erre várt. Van, amit kifejezetten szeret: az operatőri feladatok például sokkal jobban érdeklik, mint gondolta. Más részek meglepően unalmasak. Egy rövid jelenetet újra és újra felvesznek, aztán hosszú ideig ülnek fölötte, mire lesz belőle néhány használható perc.

Vasárnap este fáradtan ér haza.

– Na, milyen volt? – kérdezi az apja.

– Jó.

– Csak jó?

– Nagyon jó. Csak teljesen más, mint gondoltam.

Az apja elmosolyodik.

– Akkor most filmes leszel?

Máté nevet.

– Fogalmam sincs.

– Akkor?

Máté gondolkodik egy pillanatig.

– Szeretnék még csinálni egyet.

Egyelőre ennyi a válasza arra, hogy mit szeretne ő.

És ez nem kevés.

A „Mit szeretnék én?” kérdésre nem mindig gondolkodással érkezik meg a válasz. Van, amit akkor tudunk meg magunkról, amikor kipróbáljuk. Választunk dolgokat, később átírjuk őket, másokról pedig csak évek múlva derül ki, hogy velünk maradtak.

Tizenhat évesen Máténak még nem kell végleges történetet mesélnie arról, ki ő. Most tanulja, hogyan lehet egyre inkább a szerzője.

Továbbra is jó matekból. Továbbra is reálos. És most már azt is tudja magáról, hogy szeretne még egy filmet készíteni.

Egyelőre ez elég.

Ezt még szeretném megnézni közelebbről.

Ha szülőként te is azon gondolkodsz, hogyan támogathatod a gyerekedet úgy, hogy közben egyre több teret adsz neki, erről egyéni szülői coachingban is beszélgethetünk. Megnézhetjük, nálatok mi okozza a legnagyobb dilemmát, és milyen lehetőségeid vannak a saját helyzetedben.