Mi történik egy kapcsolatban, ha a szülő-gyerek véleménykülönbség rendszeresen sértődéshez vagy veszekedéshez vezet?
Ismerek valakit, aki gyerekként hamar megtanulta, hogy az édesanyjával bizonyos dolgokról jobb nem vitatkozni.
Ha valamiben más véleményen volt, az anyja vagy nagyon megsértődött, vagy olyan hosszan és határozottan érvelt a saját igaza mellett, hogy előbb-utóbb elfogyott a kedve a beszélgetéstől. Egy idő után már nem is nagyon próbálkozott. Tudta, melyek azok a témák, amelyeket jobb elkerülni, és melyek azok a gondolatok, amelyeket érdemesebb megtartania magának.
Persze ettől még megvolt a saját véleménye. Csak az anyja egyre kevesebbet tudott róla.
Sokat gondolkodtam ezen a történeten. Főleg azon, hogy egy kapcsolatban mennyire könnyen kialakulhatnak olyan íratlan szabályok, amelyekről soha senki nem beszél, mégis mindenki pontosan ismeri őket.
Hogy miről lehet beszélni. Miben lehet egyet nem érteni. És mikor érdemes inkább hallgatni, mert a vita túl sokba kerülne.
Amikor a másik véleményét magunkra vesszük
Vannak kérdések, amelyekről könnyű elfogadni, hogy másképp gondolkodunk. Az egyikünk szeret korán kelni, a másik későn. Valaki a városi életet kedveli, más inkább vidéken élne.
De vannak olyan meggyőződéseink is, amelyek sokkal mélyebben hozzátartoznak ahhoz, ahogyan önmagunkra tekintünk. Az értékrendünk, a világnézetünk, a kapcsolatokról vagy a helyes életről alkotott elképzeléseink. Olyan dolgok, amelyek mentén döntéseket hoztunk, és amelyekről azt gondoljuk, hogy fontos igazságokat ismertünk fel általuk.
Amikor valaki ezek valamelyikét megkérdőjelezi, könnyen érezhetjük úgy, mintha bennünket magunkat kérdőjelezne meg.
Különösen igaz lehet ez a szülő-gyerek kapcsolatban, ahol a szülő éveken át igyekszik átadni mindazt, amit fontosnak tart. Amikor aztán a gyereke egészen más következtetésre jut, könnyen felmerülhet benne, hogy akkor vajon mit rontott el. Nem sikerült átadnia valami lényegeset? Nem érti a gyerek, amit évek óta próbál megmutatni neki? Vagy egyszerűen még túl fiatal ahhoz, hogy belássa, neki van igaza?
És persze ott lehet a félelem is. Mi van, ha rosszul dönt? Ha olyasmit választ, aminek később megissza a levét?
Ezek érthető érzések. Csak éppen nem biztos, hogy a másik embernek kell megnyugtatnia bennünket azzal, hogy végül egyetért velünk.
Amikor az egyetértés a béke feltétele lesz
Az ismerősöm történetében számomra az a legérdekesebb, hogy az édesanyja talán sokszor úgy élhette meg ezeket a beszélgetéseket, hogy egyszerűen csak elmondja az érveit. Meg akarja győzni a gyerekét valamiről, amit fontosnak tart.
Csakhogy egy szülő és egy gyerek között az érvelés sosem teljesen egyenrangú helyzet.
A gyerek számára a szülő véleménye mellett ott van a kapcsolatuk is. Az, hogy szeretné megőrizni az anyja jóindulatát, nem akar csalódást okozni neki, és nem szeretné újra meg újra átélni, hogy a saját gondolatai miatt feszültség támad közöttük.
Így aztán lehet, hogy egy vita végén látszólag egyetértenek. A szülő megnyugszik, a beszélgetés lezárul, minden rendben.
Csak éppen a gyerek nem feltétlenül változtatta meg a véleményét.
Lehet, hogy mindössze megtanulta, mikor érdemes hallgatnia.
A feltételhez kötött szülői elfogadásról szóló kutatások is felhívják a figyelmet arra, milyen érzelmi ára lehet annak, ha a gyerek úgy éli meg, hogy az elfogadáshoz meg kell felelnie a szülő elvárásainak.
És szerintem itt van az egyik legfontosabb kérdés: észrevesszük-e, ha a gyerekünk azért ért velünk egyet, mert szeretné elkerülni a sértődést, a csalódottságunkat vagy a következő hosszú vitát?
Lehet, hogy soha nem fog egyetérteni velünk
Ez talán a legnehezebb része az egésznek.
Mert könnyű elfogadni, hogy a gyerekünknek saját véleménye van, ha közben arra számítunk, hogy majd idővel belátja, amit mi már tudunk.
De mi van akkor, ha nem?
Ha húszévesen, harmincévesen is másképp fog gondolkodni? Ha más életet szeretne, más értékeket követ, és olyan döntéseket hoz, amelyeket mi a saját életünkben sosem hoznánk meg?
El tudjuk-e fogadni, hogy a gyerekünk azzal együtt is lehet értelmes, felelősségteljes és szerethető ember, hogy bizonyos dolgokban egészen más következtetésre jut, mint mi?
Azt a kérdést, hogy hagyjuk-e a gyerekünket másképp gondolkodni, egy korábbi írásomban is körbejártam. De itt van egy további nehézség: mit kezdünk azzal, ha a gyerekünk nemcsak másképp gondolkodik, hanem ezt velünk szemben is képviseli?
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden véleményt helyeselnünk kellene. Vannak helyzetek, amikor nagyon is fontos elmondanunk, mit gondolunk, és miért. A saját határainkat is jogunk van képviselni, ahogyan a másik ember méltóságát vagy biztonságát érintő kérdésekben sem kell közömbösnek maradnunk.
De az, hogy elmondjuk a véleményünket, még nem kötelezi a gyerekünket arra, hogy át is vegye.
És talán éppen ezt a legnehezebb szülőként elfogadni.
Mit kezdünk a saját sértettségünkkel?
Szerintem érdemes néha magunkat is megfigyelni egy-egy ilyen beszélgetésben.
Mi történik bennünk, amikor a gyerekünk határozottan ellentmond? Rögtön érvelni kezdünk? Megpróbáljuk bebizonyítani, hogy téved? Csalódottságot érzünk, esetleg megsértődünk?
És vajon mi lenne, ha egy-egy alkalommal megpróbálnánk először tényleg megérteni, hogyan jutott arra a következtetésre?
Nem biztos, hogy meggyőző lesz, amit mond. Lehet, hogy hiányosak az ismeretei, hogy nem gondolt végig valamit, vagy hogy később maga is egészen másképp látja majd.
De attól még érdemes meghallgatni.
Azt is megmutathatjuk neki, hogyan lehet valakivel úgy egyet nem érteni, hogy közben kíváncsiak maradunk rá. A szülő és kamasz közötti konfliktusokról szóló kutatások is rámutatnak, hogy a nézeteltérések során fontos szerepe van annak, hogyan fordulunk egymás felé. Hogy egy vitában lehet érvelni, kérdezni, sőt határozottan képviselni a saját álláspontunkat anélkül, hogy a másiknak a kapcsolat elvesztésétől kellene tartania.
Egy korábbi írásomban, a Szabad-e ütközni? című cikkben is azt jártam körül, milyen szerepe lehet a vélemények ütközésének a gyerek önálló gondolkodásában.
Ez persze nem mindig sikerül. Szülőként mi is tudunk indulatosak, sértettek vagy türelmetlenek lenni. De egy rosszul sikerült beszélgetés után is visszatérhetünk a témára, és elmondhatjuk, ha valamit másképp szeretnénk csinálni.
Ha az ilyen helyzetek rendszeresen feszültséget okoznak otthon, a gyerekcoaching is segíthet abban, hogy a kamasz nyugodt körülmények között gondolkodhasson a saját álláspontjáról és arról, hogyan tudja képviselni azt a kapcsolataiban. A szülő számára pedig egy külön coachingbeszélgetés adhat lehetőséget arra, hogy jobban megértse, miért érintik ennyire érzékenyen ezek az ütközések.
Visszagondolva az ismerősöm történetére, engem leginkább az foglalkoztat, mennyi minden maradhat kimondatlanul egy családban pusztán azért, mert valaki nem akarja megbántani a másikat.
És milyen különös, hogy miközben szülőként annyira szeretnénk ismerni a gyerekünket, néha éppen a saját reakcióinkkal érjük el, hogy egyre kevesebbet mutasson meg magából.
Vajon tudunk-e úgy kíváncsiak maradni rá, hogy közben azt is elviseljük: amit megtudunk róla, az nem mindig fog tetszeni nekünk?
Ha az ilyen helyzetek rendszeresen feszültséget okoznak otthon, a gyerekcoaching is segíthet abban, hogy a kamasz nyugodt körülmények között gondolkodhasson a saját álláspontjáról és arról, hogyan tudja képviselni azt a kapcsolataiban. A szülő számára pedig a szülőcoaching adhat lehetőséget arra, hogy jobban megértse, miért érintik ennyire érzékenyen ezek az ütközések, és hogyan szeretne reagálni rájuk.
