Motiválatlan kamasz? Motivációról, kíváncsiságról és arról, hogyan válhat egy kívülről kapott cél egy kamasz saját céljává
Bence tizennégy éves, és a szülei szerint semmi nem érdekli. Legalábbis mostanában egyre gyakrabban ezt mondják róla.
Pedig nem volt mindig gond az iskolával. Nem tartozott a kitűnő tanulók közé, de könnyen megértette az új anyagot, és sokáig különösebb erőfeszítés nélkül hozta a négyeseket, néha ötösöket. A tanáraitól többnyire ugyanazt hallották:
– Jó képességű gyerek. Sokkal több van benne.
Eleinte ez még dicséretnek hangzott. Mostanra inkább aggasztja őket. Amikor egy szülő azt mondja, „motiválatlan a kamaszom”, sokszor pontosan egy ilyen helyzetre gondol.
Bence jegyei az elmúlt évben lassan romlani kezdtek. Először csak egy-egy hármas csúszott be, aztán néhány kettes. Kémiából most kettesre áll, matematikából is volt már elégtelen dolgozata, pedig korábban különösebb gondja nem volt vele. Nem az látszik rajta, hogy ne értené. Inkább az, hogy nem csinálja. Nem írja meg a házit, elfelejt beadni egy feladatot. A dolgozat előtti este derül ki, hogy még hozzá sem kezdett a tanuláshoz. Ha valamelyik szülője rákérdez, rendszerint ugyanaz a beszélgetés következik.
– Holnapra tanultál?
– Majd.
– Mikor majd?
– Nem tudom.
– Bence, kettesre állsz kémiából.
– Tudom.
– Akkor miért nem csinálsz valamit?
– Mert nem érdekel.
A „nem érdekel” eleinte bosszantó volt, mostanra szinte minden este ott van közöttük.
A szülei próbáltak már sok mindent. Leültek vele nyugodtan beszélgetni, elmagyarázták, hogy nem az ötös a lényeg, csak tegye bele azt, amire képes. Megpróbáltak szabályokat kialakítani. Volt olyan időszak, amikor a telefonját csak a házi után kaphatta meg. Máskor abban állapodtak meg, hogy ha javít kémiából, hétvégén tovább maradhat a barátaival. Egy ideig valamelyik mindig működött. Aztán egyre kevésbé.
A tanulás körül közben kialakult egy rendszer, amelyet egyikük sem szeret. Bence anyukája ellenőrzi a Krétát. Szól, ha dolgozat lesz, megkérdezi, elkészült-e a házi. Bence azt mondja, igen. Néha tényleg elkészült, néha nem. Ha kiderül, hogy megint hiányzik valami, összevesznek. Bence becsapja az ajtót. Az anyukája később azon gondolkodik, túl szigorú volt-e, majd eszébe jut a kettes kémiából, és arra jut, hogy valakinek mégiscsak foglalkoznia kell ezzel.
Mert Bence tizennégy éves. És vannak dolgok, amelyeket tizennégy évesen még könnyű úgy elengedni, hogy csak évekkel később derül ki, milyen ajtók záródtak be közben. A szülei ettől félnek igazán. Nem attól, hogy Bence kap egy kettest, hanem attól, hogy lassan lemond olyan lehetőségekről, amelyekről még azt sem tudja, hogy egyszer szüksége lenne rájuk. Különösen nehéz ezt végignézniük úgy, hogy közben újra és újra azt hallják:
„Pedig sokkal több lenne benne.”
A történet és Bence alakja fiktív, több, kamaszok és családjaik életében előforduló hétköznapi helyzetből építettük fel.
„Hogyan lehet motiválni egy kamaszt, aki nem akar tanulni?”
Valószínűleg ez lenne az egyik első kérdés, amellyel Bence szülei segítséget keresnének. És teljesen érthető kérdés.
Ha látjuk, hogy egy gyerek képes valamire, de nem használja a képességeit, ösztönösen azt keressük, hogyan lehetne rávenni, hogy tegye bele azt az energiát, amelyről tudjuk, hogy benne van.
A szülő ráadásul előrébb néz. Látja a középiskolai felvételit, a továbbtanulást, azokat a lehetőségeket, amelyekhez bizonyos eredmények kellenek. És van mögötte valamennyi saját élettapasztalat is arról, milyen könnyű később megbánni azt, amit tizennégy évesen még jelentéktelennek gondoltunk. Ezért túlságosan egyszerű volna Bence történetét úgy elmesélni, hogy a felnőtteknek csak hátrébb kellene lépniük.
Lehet, hogy Bencét valóban nem érdekli a kémia. Attól még valószínűleg meg kell tanulnia valamennyire. Lesznek az életében más dolgok is, amelyeket nem kíváncsiságból csinál majd. Határidők, kötelezettségek, unalmas feladatok, olyan lépések, amelyek csak azért szükségesek, mert valami máshoz vezetnek.
A gyermekközpontúság nem azt jelenti, hogy a gyereknek csak azt kelljen csinálnia, amihez kedve van. Az autonómia sem azt, hogy egy tizennégy évesnek minden döntést egyedül kell meghoznia.
Bence szüleinek tehát van dolguk ebben a történetben. Kereteket tartani, jelezni a következményeket, segíteni neki olyan összefüggéseket átlátni, amelyeket ő még nem feltétlenül lát. És bizonyos dolgokat elvárni tőle. Közben azonban történt valami furcsa.
Minél többet próbálták Bencét rávenni arra, hogy felelősséget vállaljon a tanulásáért, annál több felelősség került vissza hozzájuk. Ők tudják, mikor lesz dolgozat. Ők tartják számon, miből kell javítani. Ők figyelik, elkészült-e a beadandó. Ők aggódnak az átlag miatt. Ők gondolkodnak azon, melyik középiskolába kellene majd jelentkezni. És lassan már ők akarják Bence helyett azt is, hogy Bence akarja.
Itt válik a „hogyan motiváljuk?” kérdés igazán nehézzé.
Lehet egy gyereket jutalommal, következménnyel, ellenőrzéssel vagy a jövőjéről szóló érvekkel mozgásba hozni. Ezek közül egyik sem szükségszerűen rossz. Bizonyos helyzetekben szükség is lehet rájuk. De attól, hogy Bence megcsinál valamit, még nem tudjuk, miért csinálja.
Nemcsak az számít, mennyire motivált
Edward Deci és Richard Ryan önmeghatározás-elmélete éppen ezt a különbséget emeli ki: a motiváció esetében nemcsak az számít, mennyi van belőle, hanem az is, mi mozgat bennünket.
Más élmény azért csinálni valamit, mert érdekel, mint azért, mert jutalmat kapok érte. Más azért dolgozni egy célért, mert személyesen fontosnak érzem, és más azért, mert félek a következményektől vagy attól, hogy csalódást okozok valakinek. Ebből nem következik, hogy csak az érdeklődésből születő motiváció értékes. Bence valószínűleg soha nem fog azért kémiát tanulni, mert egy vasárnap délután ellenállhatatlan kíváncsiságot érez a kovalens kötések iránt.
Mégis van különbség aközött, hogy:
„Megtanulom, mert anya addig nem adja vissza a telefonomat.”
és aközött, hogy:
„Nem érdekel különösebben, de tudom, miért akarom ezt a hármast megszerezni.”
Kívülről ugyanaz történhet: Bence leül az asztalhoz és tanul. Belül azonban nem ugyanaz a cél.
Az önmeghatározás-elmélet három alapvető pszichológiai szükségletet emel ki: az autonómiát, vagyis annak élményét, hogy valamennyire én is alakítom, amit teszek; a kompetenciát, azt a tapasztalatot, hogy képes vagyok valamire és fejlődhetek benne; valamint a kapcsolódást, hogy vannak körülöttem számomra jelentős emberek, és tartozom valahová.
Az autonómiát könnyű félreérteni. Nem azt jelenti, hogy „azt csinálom, amit akarok”. Sokkal inkább azt, hogy én is ott vagyok abban, amit csinálok. Értem, miért teszem. Van benne valamennyi választásom. El tudom helyezni a saját céljaim között vagy legalább képes vagyok azt mondani: ezt nem szeretem, mégis vállalom, mert valami számomra fontoshoz szükségem van rá.
Ha hónapok óta mindenki azon dolgozik Bence körül, hogy motiváltabb legyen, ezért nemcsak azt érdemes megnézni, miért nem akar tanulni, hanem azt is: van-e még valami, amit akar.
Mert valami mégis érdekli
Bence képes egy délutánt végigülni a számítógép előtt. Nem játék miatt, videókat vág. Néhány hónapja kezdte, amikor az egyik barátjával felvettek egy biciklis videót. Először csak össze akarta vágni a telefonján. Aztán zavarta, hogy az egyik jelenetnél rossz a hang. Megkereste, hogyan lehet javítani rajta. Utána azt, hogyan lehet úgy vágni a zenét, hogy a képváltások ütemre essenek. Letöltött egy komolyabb programot. Nem értette. Megnézett róla egy videót, aztán még egyet. Most már olyan dolgokról beszél, amelyekből a szülei a felét sem értik.
Senki nem kérte rá. Nincs belőle jegy. Nem kap érte zsebpénzt. És ha valami nem sikerül elsőre, nem csapja le a laptopot azzal, hogy:
– Engem ez nem érdekel.
Megpróbálja még egyszer.
Ez nem oldja meg a kettes kémiát, és nem bizonyítja azt sem, hogy Bence „valójában nagyon motivált”, csak az iskola nem tudja megszólítani. De megingat egy mondatot, amelyet az elmúlt hónapokban egyre többször mondtak róla:
„Semmi nem érdekli.”
Valami érdekli és innentől érdemes mást is kérdezni: Mi történik abban a néhány órában a számítógép előtt, ami miatt senkinek nem kell emlékeztetnie arra, hogy folytassa?
Az érdeklődés ritkán érkezik készen
Amikor egy gyerek elveszíti az érdeklődését a tanulás iránt, könnyű arra gondolni, hogy egyszerűen még nem találta meg azt, ami igazán érdekli. Majd lesz egy tantárgy, egy hobbi, egy sport, valami, ami egyszer csak elkapja.
Csakhogy az érdeklődés sokszor nem így kezdődik.
Suzanne Hidi és K. Ann Renninger az érdeklődés fejlődését vizsgálva olyan modellt írtak le, amelyben a tartós érdeklődés fokozatosan épül. Valami először egyszerűen felkelti a figyelmünket. Ha van lehetőségünk újra találkozni vele, kérdezni róla, egyre többet tudni és egyre ügyesebbé válni benne, a pillanatnyi kíváncsiságból idővel személyesebb, tartósabb érdeklődés alakulhat ki.
Vagyis nem mindig úgy történik, hogy előbb megtaláljuk, amit szeretünk, aztán elkezdünk energiát tenni bele. Néha éppen fordítva: elkezdünk valamit, és közben kezd fontossá válni.
Bence sem úgy ült le egy nap, hogy rájött: a videóvágás az ő szenvedélye. Felvettek egy videót. Megpróbálta összevágni. Valami zavarta benne, utánanézett, megoldotta. Aztán észrevett valami mást, amit jobban lehetne csinálni. Egyszer csak volt oka visszamenni hozzá.
Ez sokat változtat azon, ahogyan egy kamasz érdeklődésére nézünk. Ha azt várjuk, hogy tizennégy évesen már tudja, mi érdekli igazán, könnyen eredményt várunk ott, ahol valami még éppen csak kialakulóban van.
– Na és téged mi érdekel?
– Mivel szeretnél majd foglalkozni?
– Mi szeretnél lenni?
Ezek önmagukban jó kérdések, de egy kamasz válasza teljesen jogosan lehet:
– Nem tudom.
Lehet, hogy még nincs mit tudnia.
A kíváncsiságnak tér is kell
Angela Duckworth a Grit érdeklődésről szóló részében ugyancsak óv attól a romantikus elképzeléstől, hogy a szenvedély valahol készen vár ránk.
A tartós érdeklődéshez találkozások kellenek, próbálkozások, idő, és olyan dolgok is, amelyekről később kiderül, hogy mégsem érdekelnek bennünket. Kívülről nézve ez a keresgélés sokszor nem túl hatékony. A gyerek fél évig gitározik, aztán abbahagyja. Elkezd kosárlabdázni, majd két év múlva már mást szeretne. Egy nyáron megszállottan fényképez, ősszel alig veszi elő a gépet.
Felnőttként könnyű azt gondolni:
„Már megint nem tartott ki mellette.”
Pedig nem minden abbahagyott érdeklődés kudarc. Némelyikből azt tanulja meg, hogy ez nem az övé. Másból marad egy készség vagy egy kapcsolat. És lesz olyan is, amelyhez évekkel később visszatér.
A tartós érdeklődéshez valóban szükség van kitartásra. De ahhoz, hogy legyen mi mellett kitartani, előtte lehetőség kell a felfedezésre.
Bence videóvágását ezért nem érdemes gyorsan pályaválasztási tervvé alakítani.
Nem kell eldönteni, hogy videós lesz. És végképp nem kell az érdeklődését azonnal a tanulás szolgálatába állítani:
Ha ezt ennyire szereted, csinálj videót a kémiáról.
Ezzel könnyen éppen azt a teret foglalnánk el, ahol most először történt valami egészen más: Bence maga kezdett akarni valamit.
„Szeretném jobban megcsinálni”
A videóvágásban Bencének céljai is vannak, még ha nem nevezi őket annak.
Jobb hangot szeretne, pontosabb vágást, egy olyan átmenetet, amilyet elképzelt. Meg akar tanulni használni egy funkciót, amelyet tegnap még nem értett. És ha valami nem sikerül elsőre, valamiért hajlandó még egyszer nekifutni.
Itt találkozik az érdeklődés kérdése azzal, amit Carol Dweck kutatásaiból a tanulási és a bizonyítási célok különbségéről tudunk. Van olyan helyzet, amelyben azért akarunk jobbak lenni, mert valamit meg szeretnénk tanulni. Máskor elsősorban azt szeretnénk megmutatni – magunknak vagy másoknak –, hogy jók vagyunk benne. Ha pedig a „jó vagyok ebben” lassan az énkép részévé válik, már maga a teljesítmény is más tétet kaphat.
A kettő persze összekeveredhet.
Bence örülhet annak, ha a barátai szerint jó lett a videó. Ahogyan egy ötös dolgozatnak is lehet örülni egyszerre azért, mert sikerült megérteni az anyagot, és azért, mert ötös lett.
A probléma nem ott kezdődik, hogy számít az eredmény, hanem amikor már csak az eredmény marad.
Az iskolában Bence egyre gyakrabban ilyen célokkal találkozik: javítsd ki a kettest, ne legyen egyes, legyen meg a megfelelő átlag, kerülj be egy jó középiskolába.
Ezek között több teljesen ésszerű cél van, csakhogy egyik sem ugyanaz a kérdés, mint:
Mit szeretnék megérteni?
Vagy:
Miben szeretnék jobb lenni?
Ha a tanulás hosszú időn keresztül főként a rossz jegy elkerüléséről, a következő elvárás teljesítéséről és a kívülről kijelölt eredmény megtartásáról szól, könnyen háttérbe kerülhet az a kíváncsiság, amelyből személyes kapcsolat alakulhatna ki azzal, amit tanulunk.
Ez nem Bence hibája. De nem is kizárólag az iskola hibája. A jegyeknek van funkciójuk. A továbbtanulásnak vannak feltételei. A szülőnek pedig továbbra is joga van azt mondani:
– Ezt most akkor is meg kell csinálnod.
A kérdés az, marad-e emellett másfajta viszonya is a tanuláshoz. Az iskola közben nemcsak tudást és jegyeket ad: abból is épül valami, amit a gyerek a saját képességeiről és önmagáról gondol.
És ha már egyik sem mozgat?
Bence most nem az a gyerek, aki mindenáron ötöst akar. Nem is görcsösen próbál bizonyítani. Sokszor inkább úgy tűnik, hogy már egyik sem érdekli.
A szülő számára ez különösen ijesztő lehet. Amíg a gyerek aggódik egy jegy miatt, addig legalább fontos neki.
Mit kezdünk azzal, amikor csak annyit mond:
– Nem érdekel.
Lehet ebben dac, halogatás, kényelmesség vagy határpróbálgatás is. Nem minden „nem érdekel” mögött húzódik mélyebb történet. De ha ez a mondat hónapokon keresztül egyre több helyen jelenik meg, akkor már érdemes mást is megkérdezni.
Nemcsak azt, hogy miért nem akarja azt, amit kellene, hanem: mikor volt utoljára olyan célja, amelyet nem kellett odaadnunk neki?
Mert miközben a körülötte lévő felnőttek teljes joggal próbálják megóvni attól, hogy elszalassza a lehetőségeit, könnyen egyre több döntést hoznak meg arról is, mely lehetőségeket kellene akarnia: melyik középiskola lenne jó, milyen jegyek kellenek hozzá, miből kell javítania, mire kellene több energiát fordítania. És ezek közül akár mindegyikben igazuk is lehet.
Mégis ott marad a kérdés: Hol van ebben Bence?
Kié ez a cél?
Tegyük fel, hogy Bence szülei azt szeretnék, ha egy jó gimnáziumba kerülne.
Azért, mert szeretnék nyitva tartani előtte a lehetőségeket. Azt szeretnék, hogy néhány év múlva, amikor már többet tud arról, mi érdekli, ne derüljön ki, hogy bizonyos irányok azért nem választhatók, mert tizennégy évesen nem foglalkozott az iskolával. Ez nem irracionális szülői félelem. Van benne valami nagyon is szülői: előre látni egy kicsit messzebbre annál, mint ameddig a gyerek éppen néz.
Bence viszont most nem néhány év múlva él. Neki most van szerda este. Holnap kémia. A dolgozat anyaga nem érdekli, a középiskola távolinak tűnik, az egyetem pedig szinte egy másik élet.
Amikor az anyukája azt mondja:
– Ha most nem szeded össze magad, később nagyon fogod bánni – lehet, hogy igaza van. Csakhogy attól Bence még nem kezd el ugyanúgy félni attól a későbbi veszteségtől, amit az anyukája már most lát.
Itt találkozik két különböző időhorizont. A szülő azt próbálja védeni, ami még lehet a gyerek életéből. A kamasz pedig lassan azt tanulja, hogy az az élet az övé.
Mindkettő fontos.
A felelősséget nem lehet egyik napról a másikra átadni
Gyerekkorban természetes, hogy a felnőttek rengeteg célt kijelölnek. Reggel fel kell kelni, iskolába kell menni,meg kell írni a házit. A szülő hosszú éveken át olyan dolgokért is felelősséget vállal, amelyek jelentőségét a gyerek még nem látja át. Aztán egyszer csak ott ül vele szemben egy tizennégy éves. Már nem lehet ugyanúgy vezetni, mint nyolcévesen. De azt sem lehet egyszerűen mondani:
– A te életed. Csinálj vele, amit akarsz.
A kettő között nincs egyetlen pillanat, amikor hivatalosan megtörténik az átadás. Apránként változik: egyre több döntés, egyre több következmény, egyre több felelősség – és ezzel együtt egyre több lehetőség arra is, hogy a gyerek rosszul döntsön.
Talán éppen ez teszi ezt az időszakot olyan nehézzé szülőként. Mert a felelősség átadásának része, hogy lassan olyan döntések is megszülethetnek, amelyeket mi nem hoznánk meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden döntést át kell adni. Egy kamasznak továbbra is szüksége van határokra, és vannak helyzetek, amikor a szülőnek igenis azt kell mondania:
– Ezt most meg kell csinálnod.
A kérdés inkább az, hogy a kereteken belül marad-e valami, aminek Bence valóban a gazdája lehet.
Amikor a felelősség rossz irányba kezd vándorolni
Bencééknél minél kevésbé foglalkozik Bence az iskolával, annál többet foglalkoznak vele a szülei.
Ha ő nem nézi meg, mikor lesz dolgozat, megnézi az anyukája. Ha nem gondol arra, hogy javítania kellene, gondol rá az apukája. Ha nem készít tervet, készítenek neki. Ez érthető. Ha azt látjuk, hogy valaki, akit szeretünk, nem fogja meg azt, ami éppen kicsúszik a kezéből, ösztönösen utána nyúlunk. Csakhogy idővel kialakulhat egy különös egyensúly: minél többet tartanak a szülők, annál kevesebbet kell Bencének tartania.
Innen pedig már nehéz megmondani, melyik volt előbb. Azért ellenőrzik ennyit, mert Bence nem vállal felelősséget? Vagy Bence azért tud ennyire kívül maradni, mert valaki más közben folyamatosan átveszi?
Valószínűleg mindkettőből van valamennyi.
Ezért volna túl egyszerű azt mondani a szüleinek, hogy hagyják abba az ellenőrzést, és majd megtanulja. Lehet, hogy nem tanulja meg. Lehet, hogy kap még három egyest. A szülők aggodalma nem tűnik el attól, hogy kimondjuk az autonómia szót.
A másik irány azonban szintén hordoz kockázatot. Ha mindig a felnőtt veszi észre a problémát, találja ki a megoldást, tartja számon a következő lépést és gondoskodik róla, hogy megtörténjen, Bence kevés alkalmat kap megtapasztalni: egy cél a következményeivel együtt az övé.
Az autonómia nem a felnőtt eltűnését jelenti
Az önmeghatározás-elméletben az autonómia nem azonos a korlátok hiányával.
Egy gyerek akkor is megélheti az autonómiát, ha vannak szabályok, elvárások és olyan feladatok az életében, amelyeket nem ő választott. Számít azonban, hogy érti-e ezek okát, van-e valamennyi beleszólása abba, hogyan teljesíti őket, és idővel kapcsolatot tud-e teremteni közöttük és a saját céljai között.
A felnőtt tehát nem eltűnik. Másképp lesz jelen.
Megmutathatja a következményeket. Segíthet messzebbre látni. Kimondhatja azt is, ha valamit veszélyesnek vagy túl nagy kockázatnak lát. De van különbség aközött, hogy megmutatja a következményt, és aközött, hogy megpróbálja helyette is akarni annak elkerülését.
Az elsőhöz szükség van felnőttre. A második hosszú távon aligha tartható. Valamikor meg kell születnie annak az élménynek is: ezzel nekem van dolgom.
De hogyan lesz egy cél az enyém?
Bence szüleinek célja világos: javítsa ki a kettest.
Bence számára ez önmagában nem túl vonzó. Lehet szabályt alkotni, következményt kapcsolni hozzá, segítséget adni. Ezeknek mind lehet helyük.
De van egy másik kérdés is: van-e Bencének bármi oka arra, hogy ő akarja kijavítani?
Nem kell szeretnie a kémiát. Elég lehet, ha valami már az ő oldaláról kapcsolódik hozzá. Szeretne bekerülni egy bizonyos középiskolába. Fontos neki, hogy év végére ne legyen kettes a bizonyítványában. Vagy egyszerűen szeretné, ha nem a szülei kérdezgetnék minden este.
Ezek nem ugyanolyan motivációk. Némelyik még erősen kötődik a kívülről érkező nyomáshoz, más már közelebb kerülhet ahhoz, hogy Bence számára is legyen személyes jelentése.
Az önmeghatározás-elmélet egyik fontos felismerése, hogy a kívülről érkező célokhoz való viszonyunk is változhat. Valaminek a jelentését részben magunkévá tehetjük: megérthetjük, miért fontos számunkra, és beilleszthetjük abba, amit mi akarunk.
Nem minden célunk születik belülről. Attól még válhat a sajátunkká.
Talán itt kezd átalakulni a „hogyan motiváljuk Bencét?” kérdés. Nem biztos, hogy motivációt kell valahogyan kívülről beletenni. Inkább azt érdemes keresni, hol tud Bence belépni a saját történetébe.
„De hát ő még nem tudja, mit akar”
Valószínűleg nem. És ez tizennégy évesen egyáltalán nem meglepő.
A saját cél nem azt jelenti, hogy már kiválasztotta a hivatását és elkészítette a következő nyolc év tervét. Lehet sokkal kisebb. Valamit szeretne megtanulni. Ki akar próbálni valamit. Meg akar csinálni egy videót, amely most még meghaladja a tudását. Szeretne bekerülni egy közösségbe. Vagy egyszerűen valamiben jobb lenni, mint tegnap volt.
Ezekből még nem feltétlenül lesz pálya, de történik bennük valami, amire egy kamasznak egyre nagyobb szüksége van: elképzel valamit a jövőben, ami számít neki, és kapcsolatot kezd teremteni aközött, ahol most van, és aközött, ahová el szeretne jutni.
Ehhez időnként olyasmit is meg kell majd csinálnia, ami önmagában nem érdekli. Talán éppen ezért nem mindegy, kié a cél.
És mi van, ha rossz célt választ?
Bence saját célja nem feltétlenül lesz az, amit a szülei választanának. Lehet kevésbé ambiciózus. Lehet bizonytalan. Fél év múlva megváltozhat. És bizonyos döntéseinek valódi ára lehet.
A gyermekközpontúság itt sem azt jelenti, hogy minden gyermeki választást helyesnek kell tekintenünk.
A felnőtt mondhatja:
– Szerintem ezzel túl nagy kockázatot vállalsz.
Vagy:
– Ezt a lehetőséget még nem szeretném, hogy bezárd magad előtt.
Bizonyos helyzetekben dönthet is helyette, de közben lassan változik a szerepe. Már nemcsak ő rajzolja az útvonalat, hanem egyre inkább abban segít, hogy a gyerek megtanuljon útvonalat rajzolni. Ehhez pedig nem elég megtanulni engedelmeskedni a jó döntéseknek.
A saját döntésekhez hozzátartozik az is, hogy időnként rosszul döntünk. Talán ezért olyan nehéz ez a szülői átmenet: nyitva tartani az ajtókat – és közben lassan átadni a gyereknek a kilincset.
Amikor már minden beszélgetés ugyanoda érkezik
Bence szülei valószínűleg nem azért kérnének segítséget, mert még nem jutott eszükbe beszélni vele. Éppen ellenkezőleg. Beszéltek a jegyekről, a középiskoláról, arról, mire képes, és arról is, mi történhet, ha nem változtat.
Csakhogy egy idő után maga a kérdés sem érkezik üresen. Amikor az anyukája azt mondja:
– Te mit szeretnél?
Bence pontosan tudja, milyen válasznak örülne.
A családi beszélgetéseknek történetük van. Ott vannak bennük a korábbi veszekedések, a be nem tartott megállapodások, a kettesek, az aggódás és az a sok alkalom, amikor valamelyikük már megpróbálta ugyanezt másképp elmondani. Ez nem azért van, mert rosszul beszélgetnek egymással. Azért, mert fontosak egymásnak.
Bence szülei nem tudnak semlegesek lenni abban, mi történik vele. Nem is kell annak lenniük. Ezért jöhet el az a pont, amikor egy külső beszélgetésnek más lehet a tere. Nem azért, mert egy coach jobban tudja, mi volna jó Bencének, hanem mert neki nincs szüksége arra, hogy Bence egy bizonyos választ adjon.
Hogyan segíthet a gyerekcoaching egy motiválatlan kamasznál?
Ha Bence ülne velem szemben, én coachként nem abból indulnék ki, hogy van előttem egy motiválatlan kamasz, akit rá kell vennem a tanulásra. És nem ígérném meg a szüleinek, hogy néhány alkalom múlva lelkesebben fogja megírni a házi feladatát.
Engem először Bence érdekelne. Arra lennék kíváncsi, milyen most számára az a helyzet, amelyről körülötte már mindenki tudni véli, mi a probléma.
És valamikor talán megkérdezném:
– Van most valami az életedben, amit te szeretnél elérni?
Lehet, hogy azt mondaná:
– Nincs.
Nem sietnék kijavítani.
Lehet, hogy mesélni kezdene a videókról. Lehet, hogy egészen másról beszélne. És valahol egy cél kapcsán előkerülhetne az a kérdés is:
– Ezt ki akarja?
Bence? A szülei? A tanára? Mindenki? Vagy még ő maga sem tudja?
Egy coachingfolyamatban számomra nem az volna a cél, hogy minden kívülről érkező elvárást leválasszunk róla. Egy tizennégy éves életében vannak keretek és kötelezettségek, amelyeket nem ő választ. Arra lennék kíváncsi, hol kezdődik ebben az egészben az ő saját mozgástere. Hogy ezekből a válaszokból pontosan merre indulna tovább a folyamat, azt nem lehet előre megírni. És talán éppen ez a lényeg.
A coaching nem egy motivációs technika, amelyet ráteszünk Bencére.
Ha valóban az ő céljairól szeretnénk beszélni, helyet kell hagynunk annak is, hogy ne pontosan ott legyenek, ahol a felnőttek előre elképzelték őket.
És a szülők?
Ők ettől még nem tűnnek el a történetből.
Gyerekcoachingnál különösen fontosnak tartom, hogy a gyerek autonómiájának támogatása ne váljon a szülői felelősség megkerülésévé.
Bence szülei továbbra is kereteket tartanak, elvárásokat fogalmaznak meg, bizonyos kérdésekben döntenek, és jelezhetik azt is, ha úgy látják, hogy a gyerekük olyan lehetőségeket enged el, amelyek később hiányozhatnak neki.
A coaching ezt a szerepet nem veszi át. És nem áll Bence oldalára a szüleivel szemben. Inkább annak adhat teret, hogyan kerülhet fokozatosan több felelősség ahhoz, akinek az életéről szó van, miközben a felnőttek megtartják azt, ami továbbra is az ő felelősségük.
Erre nincs minden családra érvényes képlet.
Amikor a „nem érdekel” már mást jelenthet
Van azonban egy határ, amelyet ennél a történetnél fontos meghúzni.
Egy kamasz mondhatja azt, hogy nem érdekli a kémia. Lehet elege az iskolából. Halogathat, lázadhat, próbálgathatja a határokat, és elveszítheti egy időre a tanulási kedvét.
Nem minden motiválatlannak tűnő kamasznál ugyanaz áll a háttérben, és nem minden tartós motivációvesztést érdemes pusztán motivációs kérdésként kezelni.
Másképp néznék Bencére, ha a „nem érdekel” már nemcsak az iskolára vonatkozna. Ha a videóvágást is abbahagyná, már a barátaival sem akarna találkozni, hosszabb időn keresztül feltűnően visszahúzódna, jelentősen megváltozna a hangulata, az alvása vagy az étkezése, vagy a család más, aggasztó változásokat is észlelne rajta.
Különösen komolyan kell venni, ha egy gyerek reménytelenségről, önmaga bántásáról vagy arról beszél, hogy nem akar élni.
Ilyenkor már nem az a kérdés, hogyan találjuk meg a motivációját.
Gyermekpszichológus, gyermekpszichiáter vagy más megfelelő egészségügyi szakember bevonására lehet szükség; sürgős veszélyhelyzetben pedig azonnali segítségre.
A szakmai határ számomra azt jelenti, hogy fel kell ismerni, amikor már nem ugyanazt a kérdést látjuk, amellyel a család eredetileg megérkezett.
Bence történetében most nem ezt látjuk. Ő tud érdeklődni. Tud örülni. Vannak kapcsolatai. Képes valamibe hosszú időre belemerülni. Az iskolával és a saját felelősségével való viszonya vált egyre nehezebbé, a család pedig belekerült egy körbe, amelyből egyikük sem talál könnyen kijáratot.
Itt egy coachingfolyamat adhat egy másik teret a gondolkodáshoz. Egy helyet, ahol egy időre nem az a legfontosabb kérdés:
– Miért nem csinálod azt, amit kellene?
Hanem megszülethet egy másik:
– Mi az, amit te szeretnél kezdeni azzal, ami előtted van?
Nem kell megszeretni a kémiát
Bence néhány héttel később sem szereti jobban a kémiát. Nem fedezi fel magában a természettudományok iránti rég eltemetett szenvedélyt, és nem jelenti be vacsoránál, hogy mostantól minden délután két órát fog tanulni.
Továbbra is videókat vág, és továbbra is előfordul, hogy valamit az utolsó pillanatra hagy. Ami megváltozik, elsőre nem is különösebben látványos.
Egyik este Bence maga mondja, hogy pénteken javítódolgozatot ír kémiából. Az anyukája már majdnem megkérdezi, mikor akar rá tanulni.
Aztán nem kérdezi meg.
Bence hozzáteszi:
– Jó lenne, ha hármas lenne.
Nem négyes, nem ötös. Hármas.
Ez messze van attól, amit a szülei néhány évvel korábban elképzeltek róla. Az anyukája azt is tudja, hogy ha Bence több energiát tenne bele, valószínűleg ennél jobb eredményre is képes lenne.
Ez a tudás nem tűnik el, ahogyan az aggodalom sem. De most először a hármas nem azért jelenik meg közöttük, mert valamelyik szülője kijelölte.
Bence mondta ki.
Lehet-e túl kicsi egy saját cél?
Felnőttként könnyű nagyobb célt látni annál, amit egy gyerek éppen választ magának.
Mi látjuk, mire volna képes. Látjuk a következő tanévet, a felvételit, a továbbtanulást. Tudjuk, hogy bizonyos döntéseknek ára van. Ezt a felelősséget nem kell elengedni. De közben egy másik folyamatnak is helyet kell kapnia: annak, amelyben a gyerek lassan megtapasztalja:
ha én akarok valamit, nekem is van dolgom vele.
Bence hármasa önmagában nem nagy cél. De az övé lehet. És ha az övé, akkor a javítódolgozat előtti este már nem kizárólag arról szól, hogy teljesíti-e azt, amit a felnőttek várnak tőle.
Megjelenik benne valami más is:
én mondtam, hogy ezt szeretném.
Ez nem garantálja, hogy sikerül. És azt sem, hogy legközelebb már minden tantárgyból saját célokat fog kitűzni.
Lesz, amit Bence vállal. Lesz, amit továbbra is tol maga előtt. Lesz olyan döntése, amelyben a szüleinek kell határt tartaniuk. És lesz olyan is, amelyről később kiderül, hogy rosszul döntött. Ez is része annak, hogy lassan elkezdi vezetni a saját életét.
Nem minden lehetőséget kell azonnal választássá tenni
A szülők egyik legnehezebb feladata ebben az időszakban talán az, hogy két dolgot egyszerre tartsanak: ne engedjék túl korán bezáródni azokat az ajtókat, amelyekről a gyerek még nem tudja, szüksége lesz-e rájuk, és közben ne ők döntsék el helyette, melyiken kell majd belépnie.
Ehhez időnként ragaszkodni kell egy minimumhoz, egy kötelezettséghez vagy egy olyan döntéshez, amelynek következményeit a gyerek még nem képes teljesen belátni. Máskor pedig éppen ahhoz kell bátorság, hogy ne emeljük magasabbra azt a célt, amelyet ő végre maga választott.
Bence lehet, hogy képes volna négyesre. Most hármast akar. És ebben a különbségben van valami, amit egyetlen jobb jegy sem tud helyettesíteni: megjelent egy saját szándék.
Amikor már nem kell emlékeztetni
Péntek reggel Bence megírja a dolgozatot.
A történet szempontjából szinte mindegy, milyen jegyet kap. A fontosabb változás talán előző este történt.
Vacsora után felment a szobájába, elővette a kémiakönyvet, és az anyukájának egyszer sem kellett megkérdeznie:
– Mikor kezdesz már tanulni?
Bence nem lett hirtelen „motivált gyerek”. Nem szerette meg a kémiát, és a szüleinek sem lett többé semmi dolguk azzal, hogyan alakul az iskolai teljesítménye. Csak volt azon az estén egy apró cél, amelyért neki kellett tennie valamit.
Talán egy kamasz önállósodása sem ott kezdődik, amikor már pontosan tudja, mit akar az élettől, hanem jóval korábban. Amikor a sok kellene, muszáj, jó lenne, ha és sokkal többre lennél képes között egyszer csak megjelenik egy mondat:
Ezt én szeretném.
Lehet, hogy elsőre egészen kicsi dologról szól. Egy videóról. Egy hármasról. Valamiről, amit ki szeretne próbálni.
A felnőttek közben továbbra is láthatják messzebbről az utat. Figyelmeztethetnek a veszélyekre, tarthatják a kereteket, és őrizhetnek olyan lehetőségeket is, amelyek jelentőségét a gyerek még nem látja. De lassan valami másnak is helyet kell hagyniuk.
Annak, hogy a gyerek ne csak megtanulja teljesíteni a célokat, hanem egyszer majd választani is tudjon közülük.
Lehet, hogy végül nem azt kell megtanulnunk, hogyan vegyük rá arra, hogy akarja azt, amit mi jónak látunk számára, hanem azt figyelni: hogyan tanulja meg felismerni, mi az, amit ő akar – és felelősséget vállalni azért, amit választ?
Talán ezért érdemes időnként egy-egy cél mellett megállni, és feltenni azt az egyszerű kérdést, amely Bence történetét végigkísérte:
Kié ez a cél?
