Amikor egy jó jegy nem elég jó – egy maximalista gyerek története
Júlia tizenhat éves, gimnazista. Szeret tanulni, régóta orvos szeretne lenni, és pontosan tudja, hogy ehhez komolyan kell vennie a tanulást. Jó eredményei vannak, többnyire ötösöket kap, és ha valamire készül, azt alaposan meg is tanulja.
Egy csütörtöki irodalomórán visszakapják a dolgozatokat. Júlia négyest kapott.
A tanára megdicséri az elemzését, de az egyik feladatnál hiányzott egy fontos gondolat. Júlia végigolvassa a javítást, és rögtön eszébe jut, mit kellett volna írnia. Tudta. Ott volt a fejében, mégsem jutott eszébe a dolgozat közben.
A mellette ülő barátnője rápillant a lapjára.
– Négyes? Az tök jó!
– Ja – feleli Júlia, és visszafordítja a dolgozatot.
A következő órán már másról beszélgetnek, délután a barátaival nevetgél a büfénél, de hazafelé a buszon megint eszébe jut az a feladat. Bosszantja, hogy ennyin múlt. Hogy egyetlen figyelmetlenség miatt nem lett ötös.
Pedig ezt tudtam. Hogy lehettem ilyen hülye?
Otthon az édesanyja észreveszi, hogy valami bántja.
– Mi történt?
– Négyes lett az irodalom.
– És ez most baj?
– Hát, nekem igen.
– De hát ez egy jó jegy. Ráadásul irodalomból. Tudod, hogy mi nem várjuk el, hogy mindenből ötös legyél.
– Tudom, anya. De én ötöst akartam.
Júlia szülei soha nem követelték meg tőle a kitűnő bizonyítványt. Örülnek az eredményeinek, támogatják a terveiben, és egy négyes miatt sem csalódottak. Júlia az, aki nehezen engedi el a hibáit.
Másnap ötöst kap biológiából. Jólesik neki, persze. Sokat készült rá, és sikerült. Aztán elteszi a dolgozatot, és megy tovább a következő feladatra.
Az irodalomnégyes viszont még mindig bosszantja.
Júlia története kitalált, de a benne megjelenő helyzet valós tapasztalatokon alapul. Nem egy konkrét gyermek esetét vagy coachingfolyamatát mutatja be.
Amikor a magas mérce már nemcsak ösztönöz
Könnyű lenne azt mondani Júliának, hogy túl komolyan veszi a jegyeit. Egy négyes nem a világ vége, és az orvosi egyetemre sem egyetlen irodalomdolgozat alapján veszik fel.
Csakhogy Júlia mindezt valószínűleg maga is tudja.
Az orvosi pálya iránti érdeklődése valódi. Nem a szülei választották neki, és nem is azért tanul, mert valaki folyamatosan számonkéri. Szeretné megvalósítani a terveit, és tisztában van vele, hogy ehhez megfelelő tudásra, jó eredményekre és kitartásra lesz szüksége.
Érthető, hogy sokat vár magától. Az viszont már érdekesebb, miért olyan nehéz elfogadnia, ha valami nem sikerül pontosan úgy, ahogyan eltervezte.
A maximalista gyerek sokszor saját magával szemben a legszigorúbb. Szeretne jól teljesíteni, és nehezen viseli, ha valami elmarad a saját elvárásaitól. A pszichológiai szakirodalomban a perfekcionizmus különböző dimenzióinak vizsgálata segít megérteni, miért lehet a magas mércék mellett a hibákhoz való viszony is ennyire fontos.
Randy Frost és munkatársai a perfekcionizmus vizsgálatakor több különböző jellemzőt azonosítottak. Ezek között szerepelnek a magas személyes mércék, de külön dimenziót alkot a hibák miatti aggodalom és a saját teljesítményben való kételkedés is.
Egy igényes, ambiciózus gyerek örömét lelheti abban, hogy egyre többre képes. A magas elvárások ösztönözhetik, segíthetnek kitartani a nehezebb feladatok mellett. Ha azonban a hibák különösen nagy jelentőséget kapnak, az elért eredmények könnyen háttérbe szorulhatnak.
Júlia számára az ötös többnyire azt jelenti, hogy minden rendben. A négyes viszont magyarázatra szorul. Miért nem figyelt jobban? Miért nem jutott eszébe? Miért hibázott, ha egyszer tudta az anyagot?
Egy elrontott feladatból sokat lehet tanulni. Júlia azonban egyelőre inkább azon bosszankodik, hogy egyáltalán hibázott. Újra végiggondolja a dolgozatot, de ettől már nem tud változtatni az eredményén.
Miért viseli nehezen a maximalista gyerek a hibákat?
Carol Dweck szemléletelmélete szerint sokat számít, hogyan gondolkodunk a saját képességeinkről. Ha azokat viszonylag állandó adottságoknak tekintjük, egy rosszabbul sikerült teljesítmény könnyen megingathatja az önmagunkba vetett bizalmat. Ha viszont úgy gondoljuk, hogy a képességeink fejleszthetők, egy hiba arra is rámutathat, miben van még szükségünk gyakorlásra.
Júlia szeretne biztos lenni abban, hogy képes lesz megvalósítani a terveit. Tudja, hogy az orvosi egyetemre nehéz bejutni, és később is komoly követelményeknek kell majd megfelelnie.
A kitűnő eredmények megerősíthetik abban, hogy jó úton jár. Amikor viszont becsúszik egy négyes, a saját képességeiben is elbizonytalanodhat.
Lehet, hogy pontosan tudja: ettől még semmi nem dőlt el a továbbtanulásával kapcsolatban. A bosszúságát mégsem oldja fel ez a felismerés. Az eredményből ugyanis többre következtet, mint amennyit az adott dolgozat valóban megmutat.
Egy irodalomnégyes így olyan kérdéseket is felvethet benne, amelyekre egyetlen dolgozat sem adhat választ.
Elég jó vagyok ahhoz, amit szeretnék? Tényleg képes leszek rá?
Miközben Júlia egyre több jó eredményt gyűjt, minden újabb dolgozat lehetőséget ad arra is, hogy valami ne sikerüljön tökéletesen. A korábbi ötösök pedig nem feltétlenül segítenek abban, hogy a következő hibát könnyebben elfogadja.
Hogy egy gyerek mit kezd egy rosszabbul sikerült helyzettel, arról korábban is írtam: Mikor érdemes folytatnom?
Miért nem elég egy maximalista gyereknek a jó jegy?
Ha végignéznénk Júlia bizonyítványait, egy következetesen szorgalmas, jó képességű lány képe rajzolódna ki előttünk. A jegyei alapján nincs különösebb oka kételkedni magában.
Ő mégis könnyen talál okot rá.
Az ötösök megnyugtatják. Jól készült, tudta az anyagot, sikerült a dolgozat. Csakhogy amit rendszeresen elérünk, azt idővel hajlamosak vagyunk természetesnek venni. Júlia számára az ötös lassan alapelvárássá válhat. Örül neki, de különösebb jelentőséget már nem tulajdonít neki.
Egy négyes annál inkább foglalkoztatja.
Shafran, Cooper és Fairburn a perfekcionizmus egyik kognitív modelljében azt vizsgálták, hogyan alakulhat az ember önértékelése, ha túlságosan függ a maga elé állított magas követelmények teljesítésétől.
Ilyenkor a siker sem feltétlenül ad tartós elégedettséget. Ha valami jól sikerül, az megerősítheti az elvárást, hogy legközelebb is ugyanígy kell teljesíteni. Ha viszont nem sikerül, a hiba aránytalanul nagy figyelmet kaphat.
Júlia biológiaötöse hamar a helyére kerül. Az irodalomnégyes viszont újra meg újra eszébe jut.
A dolgozat átnézésével önmagában semmi gond nincs. Megértheti, hol hibázott, és legközelebb mire érdemes figyelnie. Csakhogy a gondolatai időnként már saját magára irányulnak.
Miért nem figyeltem jobban? Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
Az első kérdésből még következhet valamilyen hasznos felismerés. A másodikból már nehezebb. Júlia a hibájából saját magáról von le következtetést.
Ettől még lehet elégedett az életével, szerethet iskolába járni, és örülhet a sikereinek. A nehézsége sokáig észrevétlen maradhat. A jegyei jók, a céljai világosak, és szorgalmasan dolgozik értük.
A bizonyítványából viszont senki nem tudja kiolvasni, milyen szigorúan bánik magával.
Az iskolai visszajelzésekből a gyerek sok mindent megtanulhat önmagáról is. Erről szól a Mit tanul a gyerek az iskolában – önmagáról? című írásom.
Lehet maximalista egy gyerek szülői nyomás nélkül is?
Igen. A maximalizmus mögött nem feltétlenül áll szülői elvárás. A gyerek saját céljai, személyes mércéi és az önmagával szemben támasztott követelmények is szerepet játszhatnak abban, hogyan viszonyul a teljesítményéhez.
Júlia szülei sosem kötötték a szeretetüket vagy az elismerésüket a jegyeihez. A négyeseket elfogadják, és örülnek annak, hogy a lányuknak vannak tervei.
A mércét Júlia maga állította fel.
Ettől azonban még érezheti úgy, hogy muszáj mindig megfelelnie neki.
Edward Deci és Richard Ryan öndeterminációs elmélete különbséget tesz a sajátként megélt, autonóm motiváció és a belső nyomás hatására végzett cselekvés között.
Elsőre furcsának tűnhet, hogy a belső nyomás is lehet a kontroll egyik formája. Hiszen senki nem kényszeríti Júliát arra, hogy mindenből ötöst szerezzen.
Mégis előfordulhat, hogy egy idő után már nemcsak azért tanul ilyen sokat, mert érdekli az anyag, vagy mert közelebb szeretne kerülni a céljához. Azért is, mert nehezen tudná elfogadni magától, ha nem hozná az elvárt eredményt.
Júlia valóban szeretne orvos lenni. Érdeklik az emberi test működésének összefüggései, és szívesen képzeli el magát ezen a pályán. A célja fontos neki, és sok mindent hajlandó megtenni érte.
Közben viszont a kitűnő bizonyítványhoz olyan követelményt is kapcsolhat, amelyet már nem tud könnyen megkérdőjelezni. Mintha a saját jövőjébe vetett bizalma attól függne, hogy most mennyire sikerül hibátlanul teljesítenie.
Az orvosi egyetemre való felkészüléshez valóban szükség van tudásra, munkára és megfelelő tanulmányi eredményekre. Ezek valós követelmények. Júlia azonban ezeken felül is állíthat magával szemben olyan elvárásokat, amelyek teljesítését az alkalmassága bizonyítékának tekinti.
Így kerülhet ugyanabba a belső mérlegbe egy biológiaötös, egy kémiafeladat és egy irodalomdolgozat.
Mindegyikből ugyanarra szeretne választ kapni: elég jó vagyok?
És ha minden új eredményétől ezt a választ várja, a következő dolgozat előtt ismét ott állhat ugyanazzal a bizonytalansággal, bármilyen szépen sikerült is az előző.
Hogyan segíthet a coaching egy maximalista gyereknek?
A coaching segíthet abban, hogy a maximalista gyerek jobban megértse a saját elvárásait, és megvizsgálja, milyen következtetéseket von le a sikereiből és a hibáiból. A közös munka során a céljai is helyet kapnak: fontos, hogy ő maga dönthesse el, mit szeretne elérni, és hogyan szeretne dolgozni érte.
Ha Júlia azzal érkezne hozzám coachingba, hogy bosszantják a négyesei, először arra lennék kíváncsi, ő maga mit szeretne másként megélni ezekben a helyzetekben.
Lehet, hogy továbbra is mindenből ötöst szeretne. Lehet, hogy a jegyeivel alapvetően elégedett, csak azt szeretné, ha egy-egy hiba nem foglalkoztatná olyan sokáig. Az is lehet, hogy még nem gondolkodott el azon, miért olyan nehéz elfogadnia a saját tévedéseit.
Ezt nem tudhatom előre.
Nem kezdeném azzal, hogy egy négyes miatt igazán nem érdemes bosszankodni. Júlia pontosan tudja, milyen jegyet kapott, és azt is, hogy mások szerint ez jó eredmény. Az ő számára mégis csalódás. Először ezt szeretném megérteni.
Megkérdezném, mi zavarja leginkább a négyesben. Az elveszített ötös? A figyelmetlenség? Az, hogy tudta volna a helyes választ? Vagy valami, ami túlmutat ezen az egy dolgozaton?
Ha például azt mondaná, hogy „nekem ezt tudnom kellett volna”, érdekelne, mit jelent számára ez a mondat. Hiszen tudta az anyagot, csak egy feladatot nem sikerült jól megoldania. Vajon ebből arra következtet, hogy nem készült elég alaposan? Vagy arra, hogy ő maga nem olyan jó, mint amilyennek lennie kellene?
Egy konkrét hibával lehet kezdeni valamit. Meg lehet nézni, mi okozta, mit érdemes legközelebb másként csinálni, szükség van-e további gyakorlásra. Ha viszont a hiba a saját képességeiről szóló ítéletté válik, egy újabb jól sikerült dolgozat sem biztos, hogy tartósan megnyugtatja.
A coachingban Júliával együtt vizsgálhatnánk meg ezeket a következtetéseket.
A DerűTerv gyerek- és kamaszcoaching alkalmain ilyen kérdésekkel is foglalkozhatunk, mindig abból kiindulva, ami a gyereket magát foglalkoztatja.
Honnan tudhatom, hogy elég jó vagyok?
Júlia számára az orvosi egyetem fontos cél. Kíváncsi lennék arra, mit szeret ebben a pályában, mit képzel el róla, és hogyan látja az odavezető utat.
Aztán előbb-utóbb eljutnánk ahhoz is, milyen eredményekből következtet arra, hogy jó úton jár.
Az orvosi felvételinek vannak tényleges követelményei. Meg lehet nézni, milyen tantárgyakból kell felkészülnie, milyen eredményekre lesz szüksége, és mennyi idő áll még rendelkezésére. Ezek alapján Júlia tervezhet, dönthet, alakíthatja a tanulási szokásait.
De honnan származik az az elvárás, hogy közben minden egyes dolgozatának kitűnően kell sikerülnie?
Nem szeretném bebizonyítani neki, hogy feleslegesen hajszolja magát. Elképzelhető, hogy a kitűnő bizonyítvány továbbra is fontos cél marad számára. Inkább arra lennék kíváncsi, hogyan kapcsolódik össze a fejében a hibátlan teljesítmény és a jövőbeli alkalmassága.
Megkérdezném például, mit gondolna egy másik, hasonlóan szorgalmas, orvosi pályára készülő diákról, aki ugyanilyen négyest kapott.
Ugyanúgy ítélné meg az ő hibáját, mint a sajátját?
Amikor a saját teljesítményünket értékeljük, sokszor olyan elvárásokat is természetesnek veszünk, amelyeket másokkal szemben eszünkbe sem jutna alkalmazni. Júlia számára új nézőpontot jelenthet, ha alkalma nyílik kívülről ránézni a saját mércéjére.
A döntés továbbra is az övé. Ő határozhatja meg, mit szeretne elérni, és milyen erőfeszítést vállal érte. A coaching abban támogathatja, hogy tisztábban lássa, mi alapján hozza meg ezeket a döntéseket.
Lehet hibázni úgy is, hogy közben komolyan veszem magam?
Kristin Neff önegyüttérzésről szóló munkái egy további szempontot adnak Júlia történetéhez. Az önegyüttérzés egyik lényeges eleme, hogy a nehézségeinkre és hibáinkra képesek legyünk megértéssel reagálni, ahelyett, hogy azonnal önmagunkat kezdenénk hibáztatni.
Ez első hallásra könnyen összetéveszthető az elnézéssel vagy az igénytelenséggel. Pedig attól, hogy valaki nem szidja magát egy rosszul sikerült dolgozat miatt, még ugyanúgy szeretne legközelebb jobban teljesíteni.
Júlia bosszankodhat azon, hogy kihagyott egy fontos gondolatot az irodalomdolgozatából. Megnézheti, hol hibázott, és levonhatja a tanulságot. Ehhez azonban nem szükséges azt is hozzátennie, hogy milyen figyelmetlen vagy ügyetlen volt.
A coachingban arra lennék kíváncsi, hogyan hatnak Júliára azok a mondatok, amelyeket ilyenkor önmagának mond. Segítenek jobban felkészülni a következő alkalomra? Közelebb viszik a céljához? Vagy csak újra meg újra visszaviszik ahhoz a pillanathoz, amikor valamit elrontott?
Lehet, hogy Júlia továbbra is ötöst szeretne irodalomból. Legközelebb alaposabban átnézi a dolgozatát, vagy másként osztja be a felkészülésre szánt idejét. A céljai ettől nem lesznek kisebbek.
Közben pedig elkezdheti észrevenni, hogy egy hibás válasz vagy egy rosszabbul sikerült dolgozat nem mond el mindent arról, mire képes.
És arról sem, milyen ember.
Júlia még hosszú út előtt áll. Sok mindent fog megtanulni, és biztosan lesznek olyan helyzetek is, amikor valami nem úgy sikerül, ahogyan eltervezte. Ezekből a tapasztalatokból is épülhet az a tudás, amellyel egyszer elindulhat a választott pályáján.
A kitűnő eredmények értékesek lehetnek számára. Jó érzés elérni valamit, amiért sokat dolgoztunk, és természetes, ha szeretnénk megismételni a sikert.
Érdemes azonban azt is megvizsgálnia, mennyi helyet hagy magának a tanulás közben arra, hogy még ne tudjon mindent, hogy tévedjen, vagy hogy időnként egyszerűen ne sikerüljön olyan jól valami, mint szerette volna.
Hiszen éppen azért tanul, mert még van mit megtanulnia.
Felhasznált szakirodalom
- Frost, R. O., Marten, P., Lahart, C., & Rosenblate, R. (1990). The dimensions of perfectionism. Cognitive Therapy and Research, 14, 449–468. https://doi.org/10.1007/BF01172967
- Dweck, C. S. (2006). Mindset: The New Psychology of Success. Random House.
- Shafran, R., Cooper, Z., & Fairburn, C. G. (2002). Clinical perfectionism: A cognitive-behavioural analysis. Behaviour Research and Therapy, 40(7), 773–791. https://doi.org/10.1016/S0005-7967(01)00059-6
- Ryan, R. M., & Deci, E. L. (2000). Self-determination theory and the facilitation of intrinsic motivation, social development, and well-being. American Psychologist, 55(1), 68–78. https://doi.org/10.1037/0003-066X.55.1.68
- Neff, K. D. (2003). Self-compassion: An alternative conceptualization of a healthy attitude toward oneself. Self and Identity, 2(2), 85–101. https://doi.org/10.1080/15298860309032
Ha a gyereked sokat vár magától, és nehezen engedi el, amikor valami nem sikerül úgy, ahogy szerette volna, a gyerek- és kamaszcoachingban lehetőségünk van az ő szemszögéből is körüljárni ezeket a helyzeteket.
Ha pedig szülőként foglalkoztat, hogyan tudnád támogatni őt, miközben szeretnéd meghagyni a saját céljait és döntéseit, erről szülői coachingban is beszélgethetünk.
