Kitartásról, gyakorlásról és arról, hogyan tanulhatja meg egy gyerek felismerni, mikor érdemes még próbálkoznia, és mikor jött el az ideje valami mást választani.

Nóri tizenkét éves, és négy éve zongorázik.

Ő szeretett volna megtanulni játszani. Sokáig örömmel csinálta, most viszont hetek óta küzd egy nehezebb darabbal. Egyik este újra elront egy részt, megpróbálja még egyszer, aztán becsukja a zongorát.

– Elegem van ebből.

Az anyja a konyhából még csak annyit mond:

– Tarts egy kis szünetet.

– Nem szünetet akarok. Abbahagyom.

Erre már ő is bejön.

– A zongorát?

– Igen.

– Négy év után?

– Akkor négy év után.

Nóri feláll, és bemegy a szobájába.

A történet és Nóri alakja fiktív, több, gyerekek és családjaik életében előforduló hétköznapi helyzetből építettük fel.

„Nem adhatod fel csak azért, mert nehéz”

Ez a mondat könnyen eszünkbe jut egy ilyen helyzetben. Érthető is. A szülő jóval többet lát annál az egy rossz esténél. Emlékszik az elmúlt négy évre, a fejlődésre, a jó élményekre, azokra az alkalmakra, amikor valami eleinte nehezen ment, aztán mégis sikerült.

Azt is gondolhatja: lehet, hogy Nóri most éppen annál a résznél tart, ami a legnehezebb. Ha ezen túljutna, megint könnyebb lenne. Ebben van igazság.

A kitartás gyerekeknél sokszor éppen ezekben a helyzetekben válik kérdéssé: ösztönözzük még, adjunk neki időt, vagy fogadjuk el, hogy most már szeretné abbahagyni?

Ha minden nehézségnél azonnal abbahagyjuk, amit elkezdtünk, kevés alkalmunk marad megtapasztalni, milyen valamit lassan megtanulni. Sok olyan dolog van, ami később természetessé válik, előtte viszont egy ideig ügyetlen, fárasztó vagy frusztráló.

Ettől még nincs olyan szabály, hogy minden nehézségen át kell menni. A folytatás önmagában sem bizonyítja, hogy valaki kitartó. Lehet hónapokig csinálni valamit úgy, hogy már rég elveszett belőle az, amiért elkezdtük. Ismételhetünk újra és újra egy módszert, amely nem működik. Maradhatunk egy cél mellett azért is, mert félünk csalódást okozni, sok időt fektettünk bele, vagy azt halljuk, hogy „kár lenne abbahagyni”.

Kívülről ezek mind ugyanúgy nézhetnek ki: a gyerek folytatja. Belül egészen más történetek zajlanak. Ezért Nóri anyjának sem csak azt kellene eldöntenie, hogy engedje-e abbahagyni. Előbb jó lenne megérteni: Nóri a zongorát akarja abbahagyni, vagy azt, ahogyan most próbálja megtanulni ezt a darabot?

A két dolog között nagy különbség van.

Mit jelent valójában kitartani?

A hétköznapi nyelvben a kitartást sokszor úgy értjük: nem hagyom abba. A kitartó ember végigcsinálja. Újra nekifut. Nem futamodik meg az első nehézségnél.

Angela Duckworth Grit című könyvében ennél összetettebben ír a kitartásról. A grit két fontos része nála a hosszú távon fennmaradó érdeklődés és a kitartó erőfeszítés. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki sokáig csinál valamit. Arról is, hogy van egy számára fontos cél, amihez hosszabb időn keresztül kapcsolódni tud.

A későbbi kutatások ezt a képet árnyalták is: úgy tűnik, a kitartó erőfeszítés erősebben kapcsolódik a teljesítményhez, mint az, hogy az érdeklődésünk hosszú időn át változatlan marad.

Ez máris más fényt vet Nóri helyzetére. Az egyik kérdés az, hogy képes-e tovább gyakorolni. A másik: van-e még valami, amiért szeretne tovább gyakorolni?

Nóri négy éve zongorázik. Voltak jó élményei, volt sikerélménye, és ismeri azt az érzést is, amikor valami, ami eleinte nem ment, később összeállt. Közben ő maga is változhatott. Lehet, hogy ma már mást szeret ebben, mint négy éve. Az is lehet, hogy valami elvesztette számára a jelentőségét.

Képzeljünk el két gyereket, akik ugyanannyi ideig dolgoznak egy feladaton. Az egyik azért, mert kíváncsi rá, képes lesz-e rá. A másik azért, mert tudja, hogy különben vita lesz otthon. Kívülről ugyanazt látjuk: kitartanak. Belül egészen más történik.

Duckworth ezért különbséget tesz az önkontroll és a grit között is. Az önkontroll abban segíthet, hogy egy adott helyzetben megtegyünk valamit, amihez éppen nincs kedvünk. A grit hosszabb távú célokhoz kapcsolódik.

Nórinál ezért az a kérdés, van-e még olyan célja, amihez ez a nehéz időszak hozzátartozik. Lehet, hogy igen. Az is lehet, hogy már nehezen talál ilyet. Ez még nem dönti el, hogy abba kell-e hagynia. Azt viszont megmutatja, miért kevés annyit mondani:

„Légy kitartó.”

A kitartás mindig kapcsolódik valamihez. Valami mellett tartunk ki. Ezért jó azt is megérteni, mi az, ami még fontos a gyereknek, és mi az, amit már megszokásból, elvárásból vagy félelemből visz tovább.

Nem minden ismétlés gyakorlás

Tegyük fel, hogy Nóri másnap újra próbálkozik. Ugyanúgy kezdi, mint eddig. Eljut ahhoz a részhez, ami nem megy, elrontja, majd újrakezdi. Aztán még egyszer. Kívülről úgy néz ki, gyakorol. Közben lehet, hogy csak ugyanazt a próbálkozást ismétli.

Anders Ericsson a szakértői teljesítményt vizsgálta, és kutatásai arra mutattak rá, hogy nem mindegy, hogyan gyakorlunk. Az ismétlés önmagában kevés; az is számít, észrevesszük-e, mi nem működik, és változtatunk-e a következő próbálkozáson.

Meg tudjuk-e figyelni, hol akadunk el?

Tudunk-e kisebb lépést választani?

Kérünk-e visszajelzést?

Változtatunk-e valamin a következő próbálkozásnál?

Nórinál ez jelentheti azt, hogy nem ugyanúgy próbálja újra az egészet. Egy másik helyzetben ugyanez lehet egy matekfeladat, egy sportmozdulat, egy nyelvtani szabály vagy bármi más, amit egy gyerek próbál megtanulni. A lényeg ugyanaz: Néha nem több kitartásra van szükségünk, hanem másfajta próbálkozásra.

A „próbáld meg még egyszer” néha jó tanács. Máskor viszont csak a tizenegyedik ugyanolyan próbálkozást jelenti az első tíz után. És ha a gyerek sokszor azt éli át, hogy hiába tesz bele energiát, semmi nem változik, egy idő után maga a próbálkozás is értelmetlennek tűnhet.
Arról, hogy egy kudarc után hogyan alakul át a gyerek viszonya a következő próbálkozáshoz, ebben a cikkben írtam részletesebben.

Pedig tanulhatna valami mást is: ha valami nem működik, változtathatok rajta.

Ericsson munkájából később megszületett a közismert „10 000 órás szabály” leegyszerűsített változata is, amelyből könnyű azt érteni, hogy elegendő gyakorlással bárkiből bármi lehet.

A kutatások ennél jóval óvatosabb képet mutatnak. A gyakorlás sokat számít. Mellette számítanak az egyéni különbségek, a korábbi tapasztalatok, a környezet, a lehetőségek és az is, milyen területről beszélünk.

Nóri esetében egyébként sem az a kérdés, hogy meddig juthat el a zongorázásban. Sokkal hétköznapibb kérdéssel van dolgunk: abból, hogy most nem megy neki valami, mennyit tudhatunk arról, mire lesz képes később?
Meglepően keveset.

Mit jelent az, hogy „még nem”?

Nóri eleinte azt mondja:

– Nem megy.

Néhány nappal később már így:

– Nekem ez nem megy.

Alig változott a mondat. A jelentése viszont nagyon. Az első egy feladatról szól, a második már róla. Amikor egy pillanatnyi teljesítmény lassan az énkép részévé válik, már nemcsak az a kérdés, sikerül-e a feladat. A teljesítmény és az önmagunkról alkotott kép kapcsolatáról itt írtam bővebben.

Carol Dweck fejlődési és rögzült szemléletről szóló kutatásai többek között azt vizsgálják, hogyan értelmezzük az ilyen helyzeteket. Ha a képességeinket inkább állandó adottságnak gondoljuk, egy elakadás könnyen bizonyítékká válik.

Ennyit próbálkoztam, mégsem megy. Akkor valószínűleg nem vagyok jó benne. Ha viszont úgy gondolunk egy képességre, mint ami gyakorlással, tapasztalattal, új stratégiákkal és segítséggel fejlődhet, az elakadás kevésbé lesz végleges ítélet.

Innen jön a growth mindset egyik legismertebb fordulata:

„még nem.”

Nem megy.

Még.

Ezzel a két szóval azért jó óvatosan bánni.

A „még nem” nem garancia. Nem tudjuk megígérni egy gyereknek, hogy ha elég sokat gyakorol, biztosan sikerülni fog. Azt sem, hogy bármire képes, ha eléggé akarja. Nem tudjuk, hol vannak a képességei határai. Azt sem tudjuk, mennyi időre lenne szüksége, vagy egyáltalán szeretne-e ennyi energiát beletenni.

A „még nem” inkább nyitva hagy valamit.

Abból, hogy ma nem tudod, még nem következik, hogy később sem fogod tudni.

A nehézségből még nem tudjuk, hol a határ

A fejlődés tempója gyerekenként és készségenként is eltérhet. Van, aki hamar megért valamit, aztán hosszabb időre megakad. Más lassabban indul, majd egyszer csak nagyot lép előre. Egy készség különböző részei sem mindig egyformán fejlődnek. Ezért egy pillanatnyi teljesítményből könnyű túl messzire következtetni.

Hasonló kérdésből indult a sorozat első része is: mit tanul meg egy gyerek az iskolai teljesítményéből saját magáról?

A felnőtt részéről sokszor az a nehéz, hogy ne mondja ki túl korán a választ.

„Ez nem a te világod.”

„Tehetséges vagy, biztosan menni fog.”

Mindkettő többet állít annál, mint amit valójában tudunk. Sokkal közelebb lehet az igazsághoz ez:

„Most itt tartasz. Nézzük meg, mi történik, ha másképp próbálod.”

Ebben nincs ígéret. Van benne kíváncsiság, és idő.

Dweck munkáiban a kihívás vállalása is fontos szerepet kap. Ha egy gyerek egy nehéz helyzetben rögtön arra jut, hogy alkalmatlan, sokkal nehezebb benne maradnia. Közben a nehézség önmagában nem tesz egy feladatot fejlesztővé. Egy jó kihívás valamivel többet kér annál, amit már tudunk, és közben marad benne kapaszkodó. Ha túl könnyű, kevés újat ad. Ha annyira nehéz, hogy újra és újra csak a teljes tehetetlenséget éljük át, abból sem sokat tanulunk a kitartásról.
Ezért egy elakadásnál az is kérdés: jó helyen van-e most ez a kihívás?

Lehet, hogy idő kell hozzá.

Lehet, hogy kisebb lépésre van szükség.

Lehet, hogy más segítség kell.

Az is lehet, hogy előbb valami mást kell megtanulni ahhoz, hogy később újra vissza lehessen térni hozzá.

És az is rendben van, ha egy gyerek végül arra jut, hogy ennyi munkát nem szeretne ebbe beletenni.

Egyetlen ilyen döntésből sem jó személyiségjegyet csinálni. A fejlődési szemléletből is könnyen lehet új elvárás:

„Ne mondd, hogy nem tudod. Mondd, hogy még nem tudod.”

Ha a gyerek ebből azt érti, hogy addig kell próbálkoznia, amíg sikerül, akkor csak új csomagolást kapott a régi nyomás. A „még nem” ereje inkább abban van, hogy nem kell túl korán eldöntenem magamról, mire vagyok képes.

A remény nem azt jelenti, hogy biztosan sikerül

Másnap ettől még ugyanaz a nehézség várja Nórit.

Miért próbálkozna újra?

Ahhoz, hogy újra nekimenjen, kell annak az érzése is, hogy amit tesz, annak lehet valamennyi hatása arra, ami ezután történik.

Angela Duckworth a Grit reményről szóló részében kétféle remény között tesz különbséget. Az egyik így hangzik:

Remélem, holnap jobb lesz.

A másik közelebb áll ehhez:

Tehetek valamit azért, hogy holnap más legyen.

A különbség kicsinek tűnhet. Nóri számára mégis sokat számít.

„Remélem, legközelebb sikerül.”

és

„Legközelebb megpróbálhatom másképp.”

két különböző helyzetet teremt.

A másodikban már megjelenik a saját mozgástér. Ehhez nincs szükség arra, hogy Nóri biztos legyen a sikerben. Elég, ha azt kezdi megtapasztalni, hogy amit tesz, és ahogyan teszi, változtathat valamin.

Amikor a próbálkozás már nem látszik számítani

Martin Seligman és Steven Maier klasszikus kutatásaiból született meg a tanult tehetetlenség fogalma.

A korai kísérletekben azt figyelték meg, hogy ha egy élőlény ismételten olyan kellemetlen helyzetbe kerül, amelynek kimenetelére nincs hatása, később olyan helyzetben is kevesebbet próbálkozhat, ahol már lenne lehetősége változtatni.

A későbbi idegtudományi kutatások tovább árnyalták ezt a képet. Maier és Seligman saját korábbi munkáját is újraértelmezte. A kontroll megtapasztalásának különösen fontos szerepe lett: annak, hogy megéljük a kapcsolatot a saját cselekvésünk és annak következménye között.

Ezek a klasszikus kísérletek természetesen egészen más helyzetekről szóltak, mint egy hétköznapi gyerek elakadása. Nóri néhány rossz estéjét nem lenne pontos „tanult tehetetlenségnek” nevezni. A mögötte lévő gondolat mégis segíthet megérteni valamit.

Ha egy gyerek hosszabb ideig ezt tapasztalja:

próbálkozom → nem sikerül
többet próbálkozom → nem sikerül
még többet próbálkozom → ugyanott vagyok,

egy idő után maga a próbálkozás is értelmetlennek tűnhet. Ilyenkor a „próbáld meg még egyszer” már kevés.

Nem minden múlik rajtam – de van, amire hatásom lehet

A saját mozgástér megtapasztalása közben egy másik dolgot is jó megtanulni: nem tudunk mindent irányítani.

Lehet rossz napunk.

Kaphatunk túl nehéz feladatot.

Lehet nálunk ügyesebb valaki.

Elveszíthetünk egy versenyt úgy is, hogy nagyon felkészültünk.

Gyakorolhatunk sokat, és mégsem fejlődünk olyan gyorsan, ahogyan szeretnénk.

A cselekvőképesség inkább így hangzik: „Nem minden múlik rajtam. Van viszont, amire hatásom lehet.”

Kérhetek segítséget, megpróbálhatom másképp. Kisebb részre bonthatom, pihenhetek, ha elfáradtam, megfigyelhetem, mi változik. És egy ponton azt is megkérdezhetem magamtól: akarom még ezt a célt?

Így a remény sem válik újabb teljesítményelvárássá. Nórinak nem kell arra jutnia:

„Ha nem sikerül, biztosan rosszul próbálkoztam.”

Az ugyanolyan súlyos teher lenne, mint azt gondolni, hogy egyszerűen nincs hozzá tehetsége. A remény sokkal szerényebb ennél:

Lehet, hogy nem tudom, mi lesz a vége. Van viszont még olyan lépés, amelyet én választhatok meg.

Akkor honnan tudjuk, mikor érdemes abbahagyni?

Eddig főleg arról volt szó, mi segíthet Nórinak akkor, amikor valami nehézzé válik. Ne vonjon le túl gyorsan következtetést saját magáról. Keressen másféle próbálkozást. Nézze meg, mire van hatása, adjon időt magának.

Van azonban egy pont, ahol a másik kérdés is jogos: Mi van akkor, ha Nóri tényleg abba akarja hagyni?

A szülő számára ez nehéz helyzet. Tiszteletben szeretné tartani a gyereke döntését. Közben azt is látja, hogy egy tizenkét éves pillanatnyi érzése erősen befolyásolhatja azt, amit éppen választ.

Ma utálja. Két hete még örömét lelte benne. Mi van, ha egy nehéz időszak közepén hoz végleges döntést? És ott van a másik félelem is: ha most hagyom abbahagyni, ebből azt tanulja meg, hogy amit nehéznek érez, azt ott lehet hagyni?

Ez jogos aggodalom. A másik iránynak is van ára.

Ha egy gyereknek minden elkezdett dolgot végig kell vinnie azért, mert egyszer már elkezdte, azt is megtanulhatja, hogy a korábbi döntéseihez akkor is ragaszkodjon, amikor már nincs bennük számára semmi.

Az önszabályozáshoz így kétféle képesség is hozzátartozik.

Tudjunk maradni, amikor van miért maradni. És tudjunk változtatni, amikor már erre van szükség.

Az elengedés is lehet jó döntés

Carsten Wrosch és munkatársai azt vizsgálták, mi történik akkor, amikor egy ember számára egy fontos cél elérhetetlenné válik.

Kutatásaik szerint bizonyos helyzetekben segíthet, ha képesek vagyunk csökkenteni a ráfordított energiát és elköteleződést egy már nem elérhető cél iránt, majd más, számunkra fontos célok felé fordulni.

A szakirodalom ezt goal disengagementnek és goal reengagementnek nevezi: egy cél elengedésének és új célokhoz való kapcsolódásnak. Ebből nem következik az, hogy ami nehéz, azt nyugodtan hagyjuk abba.

Wrosch kutatásai elsősorban olyan célokról szólnak, amelyek ténylegesen elérhetetlenné váltak. Nóri helyzetéről ezt nem tudjuk. Azt sem tudjuk biztosan, hogy maga a zongora a probléma. Ami viszont ebből nagyon érdekes lehet, az az, hogy a folytatás és az abbahagyás között rengeteg lehetőség van.

Módosíthatjuk a célt.

Változtathatunk az úton.

Adhatunk magunknak időt.

Választhatunk kisebb célt.

Félretehetünk valamit egy időre.

És elengedhetünk egy konkrét célt úgy is, hogy közben megőrizzük azt, ami eredetileg fontos volt benne.

Nóri esetében például nagyon nem mindegy, mit jelent az, hogy „abbahagyom”. Lehet, hogy ezt a konkrét feladatot szeretné elengedni. Lehet, hogy azt a módot, ahogyan eddig csinálta. Lehet, hogy egy ideig pihenne. És persze az is kiderülhet, hogy maga a zongorázás veszített számára a jelentőségéből.

Ezek különböző döntések. Egy felnőtt viszont könnyen ugyanazt hallja belőlük:

„Abba akarom hagyni.”

Mit akar valójában abbahagyni?

Éppen ezért Nóri mondata után jó egy kicsit várni a válasszal.

Mit szeretne pontosan befejezni?

Magát a zongorát?

Ezt a nehéz időszakot?

A jelenlegi módot?

Vagy egyszerűen ezt az estét?

Amíg ezt nem értjük, nehéz eldönteni azt is, hogy mit lenne jó folytatnia.

Itt segíthet egy másik kérdés: A célt akarod elengedni, vagy azt a módot, ahogyan eddig próbáltad elérni?

Sokszor maga a cél még fontos. Csak elfáradtunk abban, ahogyan próbáljuk. Máskor fordítva történik: egyre jobb módszereket találunk, közben maga a cél már alig jelent valamit. Az sem feltétlenül kudarc.

A kitartásnak ára is van

Minden cél kér valamit tőlünk: Időt, figyelmet, energiát.

Amikor egy gyerek sok időt ad valaminek, azt az időt másra már nem használja. Ez teljesen természetes. Minden választásunk együtt jár azzal, hogy valami másnak kevesebb hely jut. Éppen ezért a kitartásból sem igaz, hogy minél több, annál jobb.

A folytatásnak ára van. Az elengedésnek is. Ha Nóri az első komolyabb nehézségnél abbahagyja, elveszíthet valamit, ami később nagyon fontossá válhatott volna számára. Ha még évekig csinálja azért, hogy ne okozzon csalódást, annak is lesz ára. A kérdés lassan átalakul.

Miért adok még ebből magamból?

És:

mihez szeretnék még kapcsolódni benne?

A célok rugalmas alakításáról szóló kutatások is azt mutatják, hogy sokat számít, mennyire tudjuk a céljainkat és az odavezető utat a saját helyzetünkhöz, lehetőségeinkhez és erőforrásainkhoz igazítani.

Egy gyereknek tehát két dolgot is tanulnia kell. Hogyan maradjon benne valamiben akkor, amikor nehéz. És hogyan vegye észre, mi az, aminek még szeretne adni magából.

És mit csináljon közben a szülő?

Nóri anyja azon az estén még mindig ott áll a becsukott zongora mellett.

Mondhatná:

– Rendben. Ha nem szereted, ne csináld.

Vagy:

– Négy év után ezt nem hagyjuk abba egy nehéz darab miatt.

Mindkettő mögött lehet szeretet.
Az elsővel azt üzeni: nem kell valamit csak azért csinálnod, hogy nekünk megfelelj.
A másodikkal: ismerlek annyira, hogy tudjam, néha a pillanatnyi csalódás beszél belőled, és nem szeretném, ha egy rossz este döntene valamiről, ami eddig fontos volt neked.

Nincs olyan egyszerű szabály, amely minden ilyen helyzetre jó. A szülő ráadásul valamennyit az időből is lát. Emlékszik, mennyire szerette Nóri ezt korábban. Látta az örömét, a büszkeségét, azt is, hogyan tért vissza korábbi nehézségekből. És jobban átlát bizonyos későbbi következményeket, mint egy tizenkét éves. Ez a szülői tudás értékes.

Könnyen átfordulhat viszont abba, hogy a felnőtt már azt is jobban tudja, mit kellene a gyereknek akarnia.

Nem kell ma eldönteni

Nóri anyja ezen az estén sokat segíthet azzal, ha nem sürgeti a döntést.

Mondhatja például:

– Rendben. Hallom, hogy most nagyon eleged van. Nem kell ma eldöntenünk, hogy abbahagyod-e.

Ezzel idő kerül a pillanatnyi érzés és a döntés közé.

Másnap is ugyanígy gondolja?

Mióta érzi ezt?

Van benne még valami, amit szeret?

Mi vált mostanában teherré? – Ezekre már nyugodtabban lehet ránézni.

A beszélgetés célja sem az, hogy Nóri végül a szülő által kívánt választ mondja ki. Arra jó, hogy egy nehéz este ne végezze el egy nagyobb döntés teljes munkáját. A szülő természetesen elmondhatja a saját véleményét is.

– Én sajnálnám, ha most abbahagynád, mert láttam, mennyi örömöd volt benne.

Vagy:

– Nekem úgy tűnik, most főleg ez a nehéz időszak visel meg. Szeretném, ha adnál magadnak egy kis időt, mielőtt döntesz.

Ilyenkor a saját nézőpontját teszi hozzá.

Más a helyzet, ha azt mondja:

– Majd én tudom, hogy később megbánnád.

Ott már ő hozza meg a döntést.

Ahogy a gyerek közeledik a kamaszkorhoz, egyre fontosabbá válik ez a különbség. A cél hosszú távon az, hogy egyre jobban tudjon dönteni. Észrevegye, amikor dühből beszél. Felismerje, ha valami régóta nem fontos neki. Meg tudja különböztetni a „nem akarom” érzését attól, hogy „félek, hogy nem tudom megcsinálni”. Tudjon segítséget kérni, változtatni és időt adni magának. Majd idővel azt is ki tudja mondani, ha valamit már nem szeretne továbbvinni. Ezt nehéz megtanulni, ha minden fontosabb helyzetben más mondja meg, melyik a helyes döntés.

De akkor hagyjuk rá?

Egy tizenkét éves gyereknek még szüksége van felnőtt keretekre. A szülő tapasztalata, segítsége és jelenléte fontos. Megakadályozhatja, hogy egy rossz este azonnal végleges döntéssé váljon. Javasolhat egy kis időt, segítséget, másféle próbálkozást. Megállapodhatnak abban, hogy később újra előveszik a kérdést.

Így létrejön egy olyan keret, amelyben Nórinak van ideje megtudni, mit szeretne valójában.

Amikor egy gyerek azt mondja:

– Abba akarom hagyni.

az első szülői kérdés így akár ez is lehet:

– Tudjuk már, mit szeretnél abbahagyni?

Mit kereshetünk ebben a coachingban?

Ha Nóri ülne velem szemben, engem először az érdekelne, mi történt az „abbahagyom” előtt.

Mióta érzi ezt?

Mi lett most ennyire nehéz?

Mi az, ami korábban még adott neki valamit ebből?

Abból mi van még jelen?

Mi veszett el?

És amikor azt mondja, hogy abba akarja hagyni, pontosan minek szeretne véget vetni?

Lehet, hogy még mindig szereti magát a zongorázást, csak elfáradt ebben az elakadásban. Lehet, hogy a jelenlegi módot utálja. Az is kiderülhet, hogy megváltozott valami. Ami néhány éve fontos volt, ma már kevésbé az. Ezek más-más történetek. Más kérdések tartoznak hozzájuk.

Mi van a folytatás és az abbahagyás között?

A coachingban éppen ezt a teret nézném meg vele.

Mi történne, ha másképp próbálkozna?

Ha kisebb lépést választana?

Ha segítséget kérne?

Ha adna magának egy kis időt arra, hogy kipróbáljon valami mást?

Ennek az időnek nem az lenne a feladata, hogy bizonyítsa, elég kitartó. Arra lehetne jó, hogy kiderüljön: van-e még olyan módja ennek, amelyben Nóri szeretne benne lenni?

Engem coachként különösen érdekelne ez a kérdés:

Mi lenne az a következő próbálkozás, ami már nem ugyanaz, mint amit eddig csináltál?

Lehet, hogy erre rögtön tud válaszolni. Lehet, hogy sokáig keresi a választ. Nem kell sietni vele.

„Miért folytatnád?”

Felnőttként gyakran kérdezzük:

– Miért akarod abbahagyni?

Ebben könnyen az lesz az alapfeltevés, hogy az abbahagyást kell megindokolni.

Én a másik oldalra is kíváncsi lennék:

– Miért folytatnád?

Van-e még valami, ami Nórié ebben?

Valami, amit még szeret?

Valami, amit még meg szeretne tudni magáról?

Vagy egyszerűen az, hogy még nem szeretné teljesen becsukni ezt az ajtót?

Ha talál ilyet, abból elindulhat egy következő próbálkozás. Ha nem talál, az is fontos információ.

Mennyi időt szeretnél még adni neki?

Nórinak most nem kell eldöntenie, hogy jövőre is zongorázni fog-e. Dönthet egy sokkal kisebb dologról. Például arról, hogy ad még két hetet neki.
Ez a két hét arra szolgálhat, hogy megtudjon valamit.

Mi történik, ha másképp próbálkozik?

Visszajön-e valamennyi abból, amit szeretett?

Csökken-e a frusztráció, ha másképp áll hozzá?

Két hét múlva aztán újra lehet kérdezni:

– Mit tudsz most, amit két hete még nem tudtál?

Lehet, hogy azt: szeretném folytatni.

Vagy: szeretném, csak valamin változtatnom kell.

És az is lehet: ezt tényleg szeretném elengedni.

Bármelyik válasz megszülethet. A két hét közben Nóri közelebb kerülhet ahhoz, hogy értse a saját döntését. Ez az egyik nagy különbség aközött, amikor egy gyerek kitart valamiben, és amikor egyszerűen csak tovább csinálja. A kitartásban idővel megjelenik a saját választása is.

Lehet, hogy közben panaszkodik. Dühös, nincs kedve. Mégis egyre jobban tudja: miért van még itt.

A gyerekcoaching számomra ebben a helyzetben arra adhat teret, hogy Nóri döntése egyre inkább az övé legyen.

Két hét múlva

Nóri végül még nem döntötte el, hogy abbahagyja-e a zongorázást. Beszélt az anyukájával, és a következő órán a tanárával is. Kipróbálták, milyen, ha nem ugyanúgy áll neki minden alkalommal.

Nóri ettől nem lett hirtelen lelkesebb. A nehézség sem tűnt el egyik napról a másikra. Amikor az anyukája megkérdezte, szeretné-e lemondani a következő zongoraórákat, gondolkodott egy kicsit.

Aztán azt mondta:

– Két hetet még adok neki. De ezt a darabot most nem akarom mindig az elejétől játszani.

Ez nem nagy elhatározás.

Nem tudjuk belőle, hogy Nóri fél év múlva zongorázni fog-e. Azt sem, hogy végül megtanulja-e ezt a darabot. Most viszont már több választ lát maga előtt. Folytathatja. Változtathat azon, ahogyan próbálkozik. Kérhet segítséget. Adhat magának időt. Megnézheti, mi változik. Később pedig újra dönthet.

A kitartás így sokkal több lesz annál, hogy meddig bírjuk. Amikor valami nehézzé válik, kérdezhetünk mást is.

Fontos még nekem, ami felé tartok?

Van valami, amin változtathatok?

A célt szeretném elengedni, vagy azt a módot, ahogyan eddig próbáltam elérni?

Mit tudhatnék meg, ha adnék neki még egy próbálkozást?

Néha érdemes továbbmenni. Néha ugyanabba az irányba, csak másképp. Máskor az elengedés nyit helyet valami újnak. A kitartás kérdése így végül sokkal közelebb kerül ahhoz, amivel elindultunk:

Mikor érdemes folytatnom?

Erre nem mindig lehet előre tudni a választ. Néha a következő próbálkozás éppen arra jó, hogy egy kicsit többet tudjunk róla.