Mit meséltek a szülők a kamaszukkal való vitákról, és milyen kérdések maradtak nyitva?
Mit tehetünk, ha a kamaszunk folyton vitatkozik velünk? A hozzászólásokból az rajzolódott ki, hogy sok szülő örül az önálló véleménynek, még akkor is, ha időnként nehéz vele együtt élni. A valódi dilemma inkább ott kezdődik, amikor a gyerek érti a szülő érveit, mégis másként gondolkodik.
Nemrég két írásomban is azzal foglalkoztam, mennyire engedjük a gyerekeinket önállóan gondolkodni. Mi történik, amikor vitatkoznak velünk, megkérdőjelezik a véleményünket, vagy egyszerűen mást gondolnak valamiről, mint mi?
Az egyik cikkben arra a helyzetre kérdeztem rá, amikor a gyerek véleményét ugyan meghallgatjuk, de aztán addig érvelünk, magyarázunk, győzködünk, amíg végül ugyanarra a következtetésre nem jut, mint mi.
Ilyenkor mennyire vagyunk kíváncsiak arra, amit gondol? És mennyire szeretnénk inkább azt, hogy megértse, miért van igazunk?
A kérdéseket több szülői Facebook-csoportban is megosztottam. Sok személyes történet és tapasztalat érkezett, amelyekből egészen érdekes beszélgetések alakultak ki.
Ami meglepett, hogy a hozzászólók többsége más oldalról közelített a témához.
Sokan arról meséltek, mennyire szeretik, amikor a kamaszuk vitatkozik velük.
Amikor örülünk az ellentmondásnak
Volt, aki arról írt, hogy a férjével néha összemosolyognak, amikor a gyerekük határozottan kiáll a véleménye mellett. Hiszen éppen erre nevelték: legyen őszinte, merjen megszólalni, és képviselje azt, amit gondol.
Másvalaki kifejezetten élvezi, hogy a gyereke már nem kicsi. Hogy saját világlátása van, kérdez, érvel, és olykor neki van igaza.
Egy édesanya azt mesélte, hogy a tizenhárom éves gyerekével rendszeresen vitatkoznak. Nem zavarja, ha a gyereke másként gondolkodik, és az sem, ha bebizonyítja, hogy valamiben tévedett. Természetesnek tartja, hogy különböző tapasztalataikból különböző következtetésekre jutnak.
Volt olyan szülő is, aki öniróniával jegyezte meg: a gyereke időnként bizony túlságosan is határozottan képviseli a véleményét, de ezt a tulajdonságot éppen tőle örökölte.
Ezekben a hozzászólásokban sok öröm, büszkeség és humor volt. Jó volt olvasni őket.
Különösen megmaradt bennem egy mondat:
„A legjobb tükör a gyerekem: őszinte, igaz, akkor is, ha fáj.”
Ebben már az is benne van, hogy a gyerekünk véleménye időnként bennünket szembesít valamivel, amit addig nem vettünk észre. És hogy ezt akkor is értékesnek tarthatjuk, ha éppen rosszul esik.
Meggyőzni vagy megérteni egymást?
Az egyik családban van egy visszatérő mondás:
„Egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet.”
A hozzászóló azt írta, szereti ezeket a beszélgetéseket, mert közben egy kicsit többet tud meg a gyereke gondolkodásáról. Nem szükséges, hogy valamelyikük végül meggyőzze a másikat.
Egy másik édesanya két kamasz fiáról mesélt. Mindkét szülő pedagógus, a családban rendszeresek a pro és kontra érvek, a fiúk pedig már egészen gyakorlott vitapartnerek. Náluk, ahogy fogalmazott, mindenki meggyőzhető.
Ez a két történet egymás mellé kerülve különösen elgondolkodtatott.
Mitől tartunk sikeresnek egy vitát?
Attól, hogy valamelyikünk megváltoztatja a véleményét? Hogy közös álláspontra jutunk? Vagy attól is lehet jó egy beszélgetés, hogy végül pontosabban értjük, miért gondolkodik másként a másik?
A meggyőzésnek is helye van. Néha éppen egy jó érv segít felismernünk valamit, amit korábban nem láttunk.
De mi történik, ha egyikünk sem változtat az álláspontján?
Ha a gyerekem pontosan érti, amit mondok, mégsem ért egyet velem?
Le tudom zárni a beszélgetést úgy, hogy ez a különbség megmaradjon?
Meghallgatjuk őket, aztán döntünk
Egy négy kiskamaszt nevelő szülő története újabb kérdést hozott a beszélgetésbe.
Azt írta, hogy náluk a gyerekek mindent kipróbálnak, sokat vitatkoznak, a szülők pedig meghallgatják őket, majd döntenek. A döntésüket elmagyarázzák, a gyerekek olykor napokig tiltakoznak, végül többnyire elfogadják.
Ugyanakkor arról is mesélt, hogy volt olyan helyzet, amikor a gyereküknek adtak igazat. Egy vitatott iskolai jegy kapcsán elfogadták az érveit, és támogatták abban, hogy rendezze a helyzetet.
Ez a történet jól mutatja, mennyi minden történhet egyetlen családon belül is.
Van, amikor a szülő dönt, és a gyereknek alkalmazkodnia kell. Máskor a gyerek érvei változtatják meg a szülő álláspontját. És bizonyára vannak olyan helyzetek is, amikor már maga a döntés is a gyereké lehet.
A gyerek véleményének meghallgatása, a véleményének figyelembevétele és a döntési jog átadása három különböző dolog.
Kiskamaszkorban ezek határai folyamatosan alakulnak.
Ami néhány éve még egyértelműen szülői döntés volt, arról ma már lehet, hogy közösen beszélgetünk. Néhány év múlva pedig talán már csak akkor szólunk bele, ha a gyerekünk kéri.
De honnan tudjuk, mikor jött el az ideje annak, hogy egy újabb döntést rábízzunk?
És mennyire könnyű ezt megtenni, ha mi másként döntenénk?
Amikor már tétje van a véleménykülönbségnek
Az egyik hozzászóló külön kiemelte, hogy a családjukban addig működik szabadon az eltérő vélemények ütköztetése, amíg a vita tárgyának nincs komoly veszélye vagy következménye.
Ez érthető szülői szempont.
Más dolog azon vitatkozni, melyik film jobb, vagy hogyan érdemes eltölteni egy délutánt, és megint más, amikor egy döntés a gyerek biztonságát, egészségét vagy jövőjét érintheti.
Egy másik szülő egy iskolai helyzetet hozott példának. A gyereke nagyon elégedetlen volt egy tantárggyal és annak oktatásával, és a szülő sok tekintetben egyetértett vele. Mégsem mondhatta egyszerűen azt, hogy akkor ne foglalkozzon vele, hiszen a rossz jegynek komoly következményei lehettek.
Itt már jóval több minden van a helyzetben annál, hogy kinek van igaza.
A szülő értheti a gyereke álláspontját, miközben azt is szeretné, hogy számoljon a következményekkel.
Ilyenkor néha nem lehet olyan döntést hozni, amellyel mindenki elégedett.
A gyerek elfogadhat egy szabályt úgy is, hogy továbbra sem ért vele egyet. Megértheti, miért kérünk tőle valamit, miközben igazságtalannak tartja.
A szülői döntés elfogadása nem feltétlenül jelenti a szülő véleményének átvételét.
És mi történik bennünk, amikor a gyerekünk ellentmond?
A hozzászólások között az önismeret és az önreflexió kérdése is megjelent.
Egy olvasó arról írt, milyen sokat számít, hogy a szülő felismeri-e a saját érzéseit, korábbi tapasztalatait, és képes-e megvizsgálni, miért érinti olyan érzékenyen a gyereke visszajelzése.
A beszélgetésünk során egy másik kérdés is felmerült.
Amikor valaki nem fogadja el a visszajelzésünket, honnan tudhatjuk, hogy azért teszi, mert nehéz szembenéznie valamivel, vagy egyszerűen másként látja a helyzetet?
Hiszen a saját értelmezésünk is lehet téves.
Szülőként könnyen kerülhetünk abba a helyzetbe, hogy a gyerekünk ellenkezését a tapasztalatlanságával, éretlenségével vagy a kamaszkorával magyarázzuk.
És persze van, amikor valóban többet látunk egy helyzetből. Több tapasztalatunk van, ismerünk olyan következményeket, amelyekre ő még nem gondol.
De ettől még nem biztos, hogy minden nézeteltérésben nekünk van igazunk.
És az sem, hogy a gyerekünknek ugyanarra a következtetésre kell jutnia, mint nekünk.
Néha éppen az a legnehezebb, hogy észrevegyük: már nem új érveket keresünk, csak szeretnénk, ha végre egyetértene velünk.
Amiről kevesebb szó esett
Volt a hozzászólások között egy rövid üzenet is, amely különösen megmaradt bennem.
Egy szülő azt írta, hogy jó kérdéseket tettem fel, és később szeretne visszatérni, hogy válaszoljon rájuk.
Tetszett ez a reakció.
Vannak kérdések, amelyekre nem feltétlenül tudunk azonnal válaszolni. Főleg, amikor a saját működésünket kellene egy kicsit más szemszögből megnéznünk.
A beszélgetésekben sok szó esett arról, milyen jó, amikor a gyerekünk érvel, önállóan gondolkodik, és akár meg is győz bennünket.
Az eredeti kérdésem kényelmetlenebb részére viszont kevés közvetlen válasz érkezett.
Arra, amikor a szülő addig próbálja meggyőzni a gyerekét, amíg az végül át nem veszi az ő álláspontját.
Nem tudom, hogy azért, mert a hozzászólóknak ez nem ismerős helyzet, vagy mert nehezebb észrevennünk magunkon, amikor éppen ezt tesszük.
A kommentekből ezt nem lehet eldönteni.
A kérdés azonban számomra továbbra is nyitott.
El tudom-e fogadni, hogy a gyerekem érti az érveimet, mégsem ért egyet velem?
És ha nem, miért olyan fontos nekem, hogy ugyanazt gondolja?
Lehet, hogy félek, rosszul dönt. Hogy csalódni fog. Hogy valamit nem adtam át neki abból, amit fontosnak tartok.
Vagy egyszerűen nehéz megélni, hogy az a gyerek, akinek éveken át segítettem megérteni a világot, most már egészen más következtetésekre is juthat.
Nem tudom, hogy ezekre a kérdésekre van-e minden helyzetben jó válasz. Azt viszont egyre fontosabbnak érzem, hogy időnként észrevegyük, mikor szeretnénk valóban megérteni a gyerekünket, és mikor szeretnénk inkább meggyőzni.
Mert a kettő között néha csak néhány újabb, nagyon jól megfogalmazott érv a különbség.
Néha a gyerekünk véleményével könnyebb vitatkozni, mint a saját szülői bizonytalanságunkkal szembenézni.
Ha te is kerültél már olyan helyzetbe, amikor nehéz volt eldöntened, meddig érvelj, mikor engedj, vagy hogyan maradj kapcsolatban a gyerekeddel egy feloldatlan véleménykülönbségben, ezekkel a kérdésekkel a szülői coachingban is foglalkozhatunk.
Megnézhetjük, mi történik ilyenkor benned, és milyen lehetőségeid vannak arra, hogy a saját szülői elképzeléseidhez és a gyereked önállóságához is hű maradhass.
