Az önismereti coaching egyik legérdekesebb felismerése talán az, hogy nem kell mindent azonnal megjavítanunk magunkban.
Van valami különös abban, amikor egy elsőre provokatívnak, nyersnek vagy akár cinikusnak tűnő könyv egyszer csak egészen mély emberi kérdésekhez érkezik meg.
A Lesz*rom rafinált művészete (Mark Manson: A ”Lesz*rom” rafinált művészete – A tökéletes élet tökéletlen megközelítése c. könyve) pontosan ilyen élmény lehet sokak számára. A cím és a stílus alapján könnyű lenne azt gondolni, hogy pusztán egy modern, szókimondó önsegítő könyvről van szó, amely a motivációs klisék ellen lázad. És valóban van benne valami ebből is. De a mélyebb rétegeiben meglepően sok olyan felismerést érint, amelyek coaching folyamatokban is újra és újra megjelennek.
Felelősségvállalás.
Az identitás rugalmassága.
Az ego működése.
A jelenlét.
És talán mindenekelőtt annak felismerése, hogy nem kell mindent azonnal megjavítani magunkban.
Ez utóbbi különösen fontosnak érződik egy olyan világban, ahol szinte folyamatosan azt sugallják nekünk, hogy fejlődnünk kell, optimalizálnunk kell magunkat, hatékonyabbá, tudatosabbá, sikeresebbé kell válnunk. Mintha az emberi lét egy végtelen projekt lenne, amelyen állandóan dolgozni kell. Mintha minden bizonytalanság, elakadás vagy belső feszültség valamilyen hiba lenne, amit sürgősen korrigálni kell.
Az önismereti coaching során is gyakran megjelenik ez a belső nyomás. Sokan úgy érkeznek meg, mintha létezne valahol egy „helyes működés”, amit még nem sikerült elérniük. Azt remélik, hogy egyszer majd nem lesznek bizonytalanok, nem fognak túlgondolni dolgokat, nem félnek a konfliktusoktól, nem lesznek érzékenyek bizonyos helyzetekre, és végre mindig pontosan tudni fogják, kik is ők valójában.
Csakhogy az emberi működés nem ilyen statikus.
Sokszor nem arról van szó, hogy valami elromlott bennünk. Sokkal inkább arról, hogy kimerítő mennyiségű energiát fordítunk arra, hogy eltüntessük magunkból mindazt, ami kényelmetlennek tűnik. Megpróbáljuk kontrollálni az érzéseinket, a reakcióinkat, mások véleményét, a jövőt, a bizonytalanságot. Közben pedig észrevétlenül elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal.
Mert a figyelmünk egyre kevésbé arra irányul, hogy mi igaz számunkra, és egyre inkább arra, hogyan kerülhetnénk el a kellemetlen érzéseket.
Talán ezért is olyan fontos kérdés a kontroll témája. A legtöbb ember nem azért akar mindent kézben tartani, mert „irányításmániás”, hanem mert biztonságra vágyik. A kontroll sokszor egyfajta belső védekezés a bizonytalanság ellen. Ha mindent jól csinálunk, ha előre látjuk a lehetséges problémákat, ha megfelelünk, ha elkerüljük a hibákat, akkor talán nem sérülünk. Talán nem vallunk kudarcot. Talán nem utasítanak el.
Csakhogy közben az élet éppen attól válik egyre feszültebbé, hogy folyamatos készenlétben próbáljuk élni.
Coachingban néha nem is az hozza az első valódi fordulatot, amikor valaki „megoldja a problémáját”, hanem amikor először meri egy kicsit kevésbé kontrollálni saját magát. Amikor először nem akar azonnal kijavítani magában minden érzést, reakciót vagy bizonytalanságot.
És ezzel együtt gyakran az identitás kérdése is megmozdul.
Mert nagyon sok belső történetünk valójában nem objektív igazság, hanem régen kialakult önértelmezés. „Ilyen vagyok.” „Én nem tudok kapcsolódni.” „Nekem ez túl nehéz.” „Én mindig halogatok.” Ezek a mondatok idővel annyira ismerőssé válnak, hogy már szinte észre sem vesszük őket. Stabilitást adnak, kapaszkodót jelentenek — még akkor is, ha közben korlátoznak bennünket.
Talán az egyik legszebb pillanat az önismereti coaching során, amikor valaki egyszer csak csendesen kimondja:
„Lehet, hogy nem is ilyen vagyok.
Csak így tanultam meg működni.”
Ebben a mondatban ott van valami nagyon fontos: a mozgástér visszanyerése.
Nem kell azonnal új emberré válni. Nem kell lecserélni az egész személyiséget. Elég lehet annyi is, hogy az ember elkezdi észrevenni: nem minden belső története végleges igazság.
És talán az ego működése is valahol itt válik igazán érthetővé. Az ego nem feltétlenül ellenség. Sokkal inkább egy védelmi rendszer, amely próbál megóvni bennünket a szégyentől, az elutasítástól vagy az értéktelenség érzésétől. Emiatt akar néha bizonyítani, kontrollálni, túlgondolni vagy éppen visszahúzódni.
A probléma talán nem is maga az ego, hanem az, amikor minden belső hangját automatikusan igazságnak hisszük.
És itt kapcsolódik be valami, ami az önismereti coaching egyik legfontosabb része is: a jelenlét.
A jelenlét ugyanis nem passzivitás. Nem azt jelenti, hogy az ember feladja a változás lehetőségét, vagy hogy többé nem akar fejlődni. Sokkal inkább azt jelenti, hogy egy időre nem menekül el attól, ami éppen van. Nem javítja ki rögtön. Nem analizálja túl. Nem próbálja azonnal kontroll alá vonni.
Csak észreveszi.
Egy érzést.
Egy belső feszültséget.
Egy ismétlődő mintát.
Egy gondolatot, amely talán évek óta ugyanúgy ismétlődik benne.
És sokszor éppen ebből az észrevételből indul el a valódi változás.
Nem a görcsös önfejlesztésből.
Nem abból, hogy az ember folyamatosan „jobb verzióvá” akar válni.
Hanem abból, hogy egy pillanatra abbahagyja az önmaga elleni harcot.
Talán a belső derű sem ott kezdődik, amikor végre minden tökéletesen összeáll. Hanem ott, amikor már nem akarunk kétségbeesetten minden darabot azonnal a helyére kényszeríteni.
És talán ezért lehet egy ilyen könyv coaching szemmel is érdekes.
Mert a mélyebb rétegében valójában nem arról beszél, hogyan legyünk tökéletesebbek. Hanem arról, hogyan lehetne egy kicsit kevesebb belső zajjal élni.
Néha pedig az önismereti coaching sem javítás.
Hanem visszakapcsolódás önmagunkhoz.