Identitás, amit fel lehet próbálni
Van egy pont, amikor az ember már nemcsak a problémáit cipeli, hanem a saját jellemét is.
A „ilyen vagyok” mondatok súlyát. Azokat a belső címkéket, amelyek valaha segítettek eligazodni, de idővel észrevétlenül ránk száradtak.
„Én introvertált vagyok.”
„Én maximalista típus.”
„Én ilyen alkat vagyok, nehéz velem.”
Ezek a mondatok elsőre önismeretnek hangzanak. Biztonságot adnak, keretet, kapaszkodót. Segítenek megmagyarázni magunkat másoknak – és sokszor saját magunknak is. Csakhogy egy idő után nemcsak leírnak bennünket, hanem meghatároznak. Mintha a tulajdonságaink nem egyszerű jellemzők lennének, hanem velünk született, levehetetlen bőr. Olyasmi, amit hordani kell akkor is, ha már szorít.
Pedig ha őszintén ránézünk, a legtöbb tulajdonságunk nem állandó. Nem mindenhol, nem mindenkivel, nem mindig ugyanúgy működik. Van, amikor az, ami az egyik helyzetben erőforrás, egy másikban korláttá válik. Van, amikor egy régen jól bevált működésmód ma már inkább védekezés.
A coaching szemléletében gyakran éppen ez válik láthatóvá: nem a helyzeteinkhez ragaszkodunk a leginkább, hanem a magunkról alkotott képeinkhez. Ahhoz, hogy „én ilyen vagyok”. Ez a mondat egyszerre véd és bezár. Megóv az ismeretlentől, de közben el is zár attól a szabadságtól, hogy másképp reagáljunk.
Itt jelenik meg egy felszabadító gondolat:
mi van akkor, ha a tulajdonságaink nem identitások, hanem kiegészítők?
Ha nem bőrként hordjuk őket, hanem ruházatként? Olyasmiként, amit fel lehet venni, le lehet tenni, és újra lehet kombinálni – attól függően, mire van éppen szükségünk.
Mi van akkor, ha nem az vagyok, amit viselek, hanem az, aki választani tud a ruhatárában?
Ebben a gondolkodásmódban különösen inspiráló Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című művének szemlélete. Musil nem azért beszél „tulajdonságok nélküli emberről”, mert az embernek ne lennének jellemzői, képességei, működésmódjai. Hanem azért, mert nem tekinti ezeket véglegesnek. Nem keveri össze a lényeggel.
Musil hőse nem lemond a tulajdonságairól. Inkább nem ragad bele egyikbe sem. Nem azt mondja: „ez vagyok”, hanem azt kérdezi: „ez most mire alkalmas?”
A hangsúly az identitásról a lehetőségre kerül át.
Ebben a szemléletben a tulajdonságok mozgatható elemek. Mint ruhadarabok egy gardróbban: van, amit bizonyos helyzetekben örömmel viselünk, mert véd, melegít, erőt ad. És van, amit egy idő után jólesik levenni, mert már nem illik ránk, vagy mert akadályoz a mozgásban.
A „tulajdonságok nélküli ember” így nem üres, hanem rugalmas. Nem bizonytalan, hanem választásképes. Nem azért szabad, mert nincsenek tulajdonságai, hanem mert nem azonosul velük végérvényesen. Tudja, mit hord – és azt is, hogy nem az, amit hord.
Ha így nézünk rá, a tulajdonságok kérdése már nem elméleti. Mindennapi tapasztalattá válik. Hiszen mindannyian viszünk magunkkal működésmódokat, szerepeket, reakciókat – gyakran anélkül, hogy észrevennénk, mikor vettük fel őket. Van, amit szükségből választottunk. Van, amit valaki ránk adott. És van, ami egyszerűen rajtunk maradt.
Egy idő után azonban nem kérdezzük meg, hogy ezek a tulajdonságok még mindig szolgálnak-e. Természetessé válnak. Beépülnek a döntéseinkbe, a kapcsolatainkba, az önmagunkról alkotott képbe. Már nem eszközként használjuk őket, hanem igazságként élünk bennük.
Musil gondolata itt válik igazán élővé: nem arra hív, hogy eldobjuk mindazt, akik voltunk, hanem arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk a választás szabadságával. Annak felismerésével, hogy a jellem nem parancs, hanem lehetőség.
Ebben a megközelítésben a coaching nem arról szól, hogy „kijavítsuk” a tulajdonságainkat. Sokkal inkább arról, hogy tudatosabb kapcsolatba kerüljünk velük. Hogy észrevegyük: mit, mikor és miért hordunk magunkon – és hogy van-e szabadságunk változtatni rajta.
Ha a tulajdonságainkra így tekintünk, az identitás többé nem merev szerkezet. Nem egyetlen történet, amit újra és újra el kell mondanunk magunkról. Inkább egy élő, alakuló rendszer, amely képes reagálni az élet változó helyzeteire.
Nem attól válunk hitelessé, hogy mindig ugyanúgy viselkedünk. Hanem attól, hogy érzékenyen és tudatosan választunk a rendelkezésünkre álló lehetőségek közül. Hogy észrevesszük, mikor mire van szükségünk – védelemre, nyitottságra, határozottságra vagy éppen visszahúzódásra.
A tulajdonságok így nem címkék többé, hanem eszközök. Nem kényszerek, hanem lehetőségek. Nem határozzák meg véglegesen, kik vagyunk – csak segítenek eligazodni abban, ami éppen történik velünk.Talán nem az a kérdés, hogy melyik tulajdonság ír le bennünket a legpontosabban.
Talán az, hogy mennyire merünk szabadon bánni azzal, amit magunkon hordunk.