Kapcsolatokról, iskolai közegről és arról, hogy ugyanaz a gyerek miért lehet egészen más különböző helyzetekben
Zsófi tizenhárom éves, hetedikes. Ha megkérdeznénk róla a tanárait, valószínűleg többektől is hasonló választ kapnánk: értelmes, kedves, megbízható – és csendes. Egy csendes gyerek az iskolában, akivel látszólag nincs semmi különösebb probléma.
Nincs vele magatartási gond, rendesen megcsinálja a feladatait, vannak barátai, a jegyei is rendben vannak. Az órákon ritkán jelentkezik. Ha felszólítják, többnyire válaszol, aztán visszahúzódik a füzetéhez. Csoportmunkában sem ő az, aki először magához veszi a szót.
A fogadóórákon évek óta visszatér egy mondat:
– Tudja ő, csak egy kicsit bátrabban kellene megszólalnia.
Nincs ebben semmi rosszindulat. A tanárai éppen azért mondják, mert látják benne azt, amit jó lenne többször megmutatnia.
Zsófi sem vitatkozna velük.
– Én ilyen csendes vagyok – mondja, ha szóba kerül.
Az anyukája ilyenkor rendszerint elmosolyodik, mert otthon Zsófi egyáltalán nem tűnik csendesnek. Vacsora közben ő meséli a leghosszabb történeteket, a bátyjával képes tíz percig vitatkozni azon, ki ette meg az utolsó joghurtot, az apjának pedig különösen szeret ellentmondani, ha szerinte valamit igazságtalanul ítél meg.
Persze otthon van. Otthon mindenki más.
Másfél éve jár egy színjátszócsoportba is. Nem készül színésznőnek, egyik barátnője hívta el, ő pedig ott maradt. Hetente egyszer találkoznak, próbálnak, jeleneteket találnak ki, beszélgetnek, játszanak.
Egy délután az anyukája a szokásosnál korábban ér oda érte. A próbának még nincs vége, ezért megáll az ajtó mellett. Zsófi öt-hat gyerekkel ül egy körben, és valamin vitatkoznak.
– De ha innen jön be, akkor senki nem fogja érteni, miért mérges rá – mondja Zsófi.
Az egyik fiú közbevág.
– De addigra már tudjuk.
– Honnan?
– Az előző jelenetből.
– Abból pont nem derül ki.
Valaki nevet. Zsófi is. Aztán feláll, odamegy a terem másik végébe, és mutatni kezdi, mire gondol.
Az anyukája nézi egy darabig. Nem az lepi meg, hogy Zsófi beszél, hiszen otthon is beszél. Inkább az, hogy most ő viszi a beszélgetést.
Ugyanaz a gyerek, akiről előző héten azt hallotta a fogadóórán, hogy csoportban nehezen kezdeményez.
Hazafelé meg is kérdezi:
– Te a színjátszón mindig ennyit beszélsz?
Zsófi ránéz.
– Mennyit?
– Hát… ennyit.
– Nem tudom.
– Az iskolában meg alig szólalsz meg.
Zsófi vállat von.
– Az más.
És tulajdonképpen innen indul ez a történet.
Mi más?
A történet és Zsófi alakja fiktív, több, iskolás gyerekek életében előforduló hétköznapi helyzetből építettük fel.
Amikor egy tulajdonságnak hitt valami helyzetté válik
Ha egy gyereket sokszor látunk ugyanabban a környezetben, könnyen kezdünk úgy beszélni a viselkedéséről, mintha az egyszerűen ő maga lenne.
Zsófi csendes. Valaki szétszórt. Más visszahúzódó. Van, aki vezéregyéniség, nehezen működik együtt, szeret szerepelni vagy éppen soha nem szeret a középpontba kerülni.
Ezek a mondatok többnyire valós megfigyelésekből születnek. Zsófi tényleg keveset beszél az órákon.
Mégsem egészen ugyanazt mondjuk azzal, hogy „Zsófi csendes”, mint azzal, hogy „Zsófi ezen az órán ritkán szólal meg.”
Az elsőből könnyen lesz egy történet arról, milyen Zsófi. A másodikban benne marad az a helyzet is, amelyben látjuk.
Ha vannak helyek, ahol csendben marad, máshol pedig kezdeményez, vitatkozik és ötleteket mond, akkor már nem csak az a kérdés, hogyan lehetne bátrabb. Az is érdekes lesz, mi változik a két helyzet között.
Ettől még nem a színjátszón látjuk az „igazi” Zsófit, az iskolában pedig valamilyen visszafojtott változatát. Mindkettő ő. Csak nem ugyanabban a helyzetben.
Az iskola mint társas közeg
Egy gyerek sok éven át, heti öt napon keresztül tölti az ideje jelentős részét az iskolában. Tanárokhoz kapcsolódik, osztálytársak között keresi a helyét, szabályokhoz igazodik, szerepek alakulnak ki körülötte. Sikerei és kudarcai vannak, és közben arról is rengeteg tapasztalatot szerez, milyen ebben a közegben jelen lenni.
Ezért az iskolát a kutatások sem pusztán az oktatás helyszíneként vizsgálják. A tanár–diák kapcsolatokról készült nagy kutatási összegzések kapcsolatot találnak e viszonyok minősége és többek között a tanulmányi teljesítmény, a motiváció, a bevonódás, az iskolai odatartozás és a jóllét között.
Ebből persze nem következik, hogy egy jó tanár önmagában jó teljesítményt eredményez, vagy hogy egy nehezebb tanár–diák kapcsolat megmagyarázza a gyerek nehézségeit. A kapcsolatot mindkét fél alakítja. A gyerek is a saját temperamentumával, korábbi tapasztalataival, viselkedésével és aktuális állapotával érkezik bele.
Az iskola ezért kapcsolati közeg is, ahol a gyerek és a körülötte lévők folyamatosan hatnak egymásra.
Ennek van egy nehezebben látható része: hogy a gyerek mennyire érzi, hogy helye van benne.
A szakirodalom ezt school belonging, vagyis iskolai odatartozás néven vizsgálja. Nem egyszerűen arról van szó, hogy szeret-e iskolába járni. Az is számít, mennyire érzi magát elfogadottnak, tiszteltnek, bevontnak és támogatottnak az iskola társas világában. Ehhez sok minden kapcsolódhat: a tanárok és a kortársak, az osztálytermi légkör, az iskola működése és maga a gyerek is.
Ugyanaz az osztály ezért nem feltétlenül jelenti ugyanazt minden gyereknek. Sőt, ugyanannak a gyereknek sem minden órán.
Mi más ott?
A színjátszón kevesebben vannak. Zsófi jól ismeri a többieket, két másik gyerekkel különösen közel állnak egymáshoz. Nem kell jelentkeznie, ha mondani szeretne valamit. Nincs minden kérdésnek egyetlen helyes válasza. Valaki bedob egy ötletet, más vitatkozik vele, egy harmadik továbbviszi.
Az iskolában harmincan ülnek egy teremben. A tanár kérdez, aki tudja a választ, jelentkezik. Ha Zsófit felszólítják, a többiek elhallgatnak, és egy rövid időre minden figyelem rá irányul.
Ezzel önmagában nincs semmi baj. Egy iskolai osztály nem tud és nem is akar úgy működni, mint egy kis színjátszócsoport.
A két helyzetben mégis máshogy lehet bekapcsolódni.
A színjátszón Zsófi beleszól egy folyó beszélgetésbe. A gondolata akár félkész is lehet, mert valaki majd hozzátesz valamit. Az órán jelentkezik, vár, felszólítják, aztán válaszol. Mire megszólal, addigra már tudnia kell, mit akar mondani.
Nem tudjuk, hogy éppen ez számít-e neki. Lehet, hogy igen, lehet, hogy több apró dolog együtt, és az is lehet, hogy egészen máshol keresendő a különbség.
Annyit látunk, hogy ugyanaz a gyerek két helyzetben máshogyan vesz részt.
A kortársak is részei az iskolai közegnek
Kamaszkorban a kortársakhoz fűződő kapcsolatok egyre fontosabb részévé válnak annak a társas közegnek, amelyben a gyerek az iskolai napjait tölti. A kutatások szerint ezek a kapcsolatok összefüggenek többek között az iskolai odatartozás és a tanórai bevonódás élményével is, miközben rengeteg más egyéni, családi és iskolai tényező is jelen van.
Ebből nem következik, hogy jó barátok nélkül nem lehet jól tanulni, ahogy Zsófi hallgatásából sem az, hogy gondja volna az osztálytársaival. Arra viszont emlékeztet, hogy a gyerek iskolai működését nem egészen érthetjük meg a körülötte lévő emberek nélkül.
Zsófinak például van egy padtársa, Emma. Szünetben sokat beszélgetnek, órán is összenéznek néha, és ha párban kell dolgozni, többnyire jól haladnak.
Van egy érdekes kivétel is Zsófi iskolai csendességében: történelemből néha jelentkezik.
Nem sokszor, de gyakrabban, mint más órákon. Pedig nem a történelem a kedvenc tantárgya, nem abból a legjobb, és a tanárt sem kedveli feltűnően jobban a többieknél.
A történelemtanár viszont gyakran feltesz egy kérdést, aztán azt mondja:
– Beszéljétek meg két percben a mellettetek ülővel.
Zsófi ilyenkor elmondja Emmának, mit gondol. Emma hozzátesz valamit, néha vitatkoznak is.
Két perc múlva a tanár újra megkérdezi:
– Na, mire jutottatok?
És Zsófi néha felemeli a kezét.
Nem mindig. Néha.
Miért lehet csendes egy gyerek az iskolában?
Ha egy gyerek csendes az iskolában, abból önmagában még nem tudjuk, miért szólal meg ritkán. Számíthat a csoport mérete, a helyzet kiszámíthatósága, a kortársakhoz és a tanárhoz fűződő kapcsolat, az, hogyan lehet bekapcsolódni egy beszélgetésbe – és persze maga a gyerek is.
Amikor Zsófi történelemórán jelentkezik, már egyszer kimondta azt, amit gondol. Nem harminc ember előtt kell először mondattá formálnia. Emma már hallotta, válaszolt rá, Zsófi pedig tudja, hogyan hangzik a saját gondolata kimondva.
Nem tudjuk, hogy ettől könnyebb-e neki. És ha igen, abból sem következik, hogy más csendesebb gyereknek ugyanez segítene.
Zsófi esetében viszont már van valami, amit érdemes észrevenni.
Ahelyett, hogy csak azt kérdeznénk, miért nem szólal meg, megkérdezhetjük azt is:
mikor könnyebb megszólalnia?
Ez a kérdés nem abból indul ki, hogy hiányzik belőle valami. Inkább arra kíváncsi, van-e valamilyen mintázat abban, ahogyan különböző helyzetekben működik.
Milyen közegben tud jól működni egy gyerek?
A fejlődéslélektanban régóta vizsgálják azt is, hogyan találkoznak egy fiatal változó szükségletei azzal a környezettel, amelyben él. A stage–environment fit megközelítés különösen serdülőkorban foglalkozik ezzel, amikor változik az autonómiaigény, a társas világ, az önmagunkról alkotott kép és a felnőttekhez való viszony is.
A megfelelő közeg ettől még nem az a hely, ahol minden könnyű. A gyereknek szüksége van arra is, hogy várjon, alkalmazkodjon, gyakoroljon, együttműködjön olyanokkal, akiket nem ő választott, vagy időnként akkor is megszólaljon, amikor kényelmesebb volna hallgatni.
Egy jól működő közegben is vannak súrlódások és nehéz helyzetek. Inkább azt érdemes figyelni, mennyi lehetőséget kap benne a gyerek a részvételre, a kapcsolódásra, a tanulásra és arra, hogy többféleképpen is kipróbálja magát.
Zsófi történetéből sem következik, hogy másik iskolára volna szüksége, vagy hogy az iskola működjön úgy, mint a színjátszócsoportja.
Egyelőre annyit tudunk, hogy nem minden helyzetben ugyanaz segíti őt.
Amikor a megfigyelésből történet lesz
A tanárok képet alkotnak a gyerekekről. A szülők is. Idővel pedig maga a gyerek is.
Ezt nem lehet és nem is kell teljesen elkerülni. Sokszor pontosan látjuk, amit látunk.
A kérdés inkább az, hogy egy ismétlődő megfigyelésből mikor lesz olyan történet, amelybe már nehéz valami újnak beleférnie.
A tanári elvárásokkal foglalkozó kutatások ebből a szempontból érdekesek. Az osztálytermi önbeteljesítő jóslatok léteznek, de a több évtized kutatásait összegző eredmények szerint a hatásuk általában nem nagy. A tanárok várakozásai sokszor azért jelzik előre viszonylag jól a későbbi teljesítményt, mert eleve valós információkat is tartalmaznak a diákról. Bizonyos csoportoknál ugyanakkor az elváráshatások erősebbek lehetnek.
Zsófiról ezért nem mondhatjuk, hogy azért lett csendes, mert annak látják.
Lehet, hogy a tanárai egészen pontosan látják azt a Zsófit, akivel az iskolában találkoznak. Közben jó, ha marad hely annak is, amit még nem láttak belőle.
Az, hogy
– Zsófi az órán ritkán jelentkezik,
egy megfigyelés.
Az, hogy
– Zsófi nem az a gyerek, aki mások előtt megszólal,
már egy történet.
Közben szombat délután ugyanaz a Zsófi feláll egy próbateremben, és öt másik gyereknek magyarázza, miért nem működik egy jelenet.
Nem kell eldöntenünk, melyik helyzet mutatja meg jobban, milyen ő.
Elég kíváncsinak maradnunk arra, mi más ott.
Mi történik velem ott, ahol vagyok?
Ha Zsófi coachingba érkezne hozzám, először azt szeretném megérteni, hogy őt zavarja-e egyáltalán mindez.
Lehet, hogy a szüleit foglalkoztatja. Lehet, hogy valamelyik tanára szeretné többször hallani. Zsófi pedig akár teljesen jól is lehet azzal, hogy ritkán jelentkezik.
Ha viszont azt mondaná:
– Néha szeretnék megszólalni. Csak mire eldöntöm, már jelentkezett valaki más.
akkor megkérdezném:
– Van olyan, amikor nem kell ennyit gondolkodnod rajta?
– A színjátszón.
– Mi más akkor, amikor könnyű megszólalnod?
– Nem tudom.
Ez nekem teljesen jó válasz lenne.
Az önismerethez sokszor előbb észre kell vennünk azt, amire addig nem figyeltünk.
Megnéznénk, hányan vannak a színjátszón, kik vannak körülötte, hogyan indul egy beszélgetés, mi történik, ha nincs kész gondolata. Aztán ugyanezt az iskolában.
Nem egyetlen okot keresnék.
Mintázatokat keresnék vele.
Nem kell eldöntenünk, milyen vagyok
Bátor. Félénk. Motivált. Lusta. Társasági. Visszahúzódó.
Ha egy ilyen szó sokszor elhangzik rólunk, könnyen a saját mondatunkká válik.
Zsófié ez:
– Én ilyen csendes vagyok.
Nem szeretném meggyőzni arról, hogy téved. Az sem lenne különösebben hasznos, ha a végén azzal menne haza, hogy „rájöttem, igazából nem is vagyok csendes”.
Sokkal több mindent tud kezdeni azzal, ha észreveszi:
– Van, amikor könnyű megszólalnom. És van, amikor sokkal nehezebb.
A „csendes vagyok” után nem nagyon van mit kérdezni.
A „mikor könnyebb?” után már van.
Így az önismeret sem csak abból áll, hogy egyre pontosabban meg tudom mondani, milyen vagyok. Azt is megismerhetem, hogyan működöm különböző helyzetekben.
A kivétel néha többet mond, mint a szabály
Ha Zsófi azt mondaná, hogy az órákon nem jelentkezik, valószínűleg megkérdezném:
– Soha?
És előbb-utóbb visszajutnánk a történelemórához.
– Ott néha igen.
– Mi más ott?
Elsőre semmi különös. Ugyanaz az iskola, nagyjából ugyanazok az osztálytársak, ugyanaz a Zsófi.
Aztán előkerül Emma és az a két perc, amit a tanár néha hagy nekik.
– És amikor utána jelentkezel, előtte már elmondtad Emmának?
Zsófi gondolkodik.
– Többnyire igen.
– Szerinted ez számít?
– Lehet.
– Miben?
– Hát… akkor már tudom, mit akarok mondani.
Lehet, hogy ez csak egy darabja annak, ami történik. De ezt a darabot már Zsófi vette észre.
Más azt hallani valakitől, hogy neked több idő kell, mielőtt megszólalsz, és más felismerni, hogy nekem könnyebb, ha előtte már egyszer elmondtam valakinek.
Az egyik egy állítás rólam.
A másik valami, amit kipróbálhatok.
Az önismeretből kísérlet lehet
Megkérdezném tőle:
– Ezzel szeretnél valamit kezdeni?
Ha azt mondja, nem, akkor lehet, hogy egyelőre nincs is több dolgunk vele.
Ha viszont azt mondja:
– Jó lenne magyarból többször megszólalni. Ott sokszor van véleményem, csak nem mondom.
akkor már van valami, amit ő szeretne kipróbálni.
Például megfigyelheti, változik-e valami, ha egy feladat közben előbb elmondja Emmának, amit gondol.
Ennyi.
Nem kell belőle programot csinálni arra, hogyan váljon egy csendes gyerek aktívabbá. Kipróbál valamit, és megnézi, mi történik.
Ha működik, megtudott valamit.
Ha nem, akkor is.
Mikor nem a gyereknek kell alkalmazkodnia?
Az, hogy egy gyerek keveset szólal meg az órán, önmagában még nem feltétlenül probléma. Inkább azt érdemes figyelni, zavarja-e őt, akadályozza-e abban, amiben részt szeretne venni, illetve társul-e hozzá tartós szorongás, kirekesztés, megszégyenítés vagy más olyan nehézség, amelyben segítségre van szüksége.
Attól, hogy Zsófi egyre jobban érti a saját működését, még nem kerül minden felelősség hozzá. Ő is tud változtatni dolgokon: kipróbálhat új módokat, kérhet időt, közeledhet másokhoz, vállalhat számára kényelmetlen helyzeteket.
A környezetnek ugyanígy van mozgástere. Egy tanár többféle módot kínálhat a bekapcsolódásra. Egy szülő észreveheti, amikor egy adott helyzetben látott viselkedésből túl gyorsan lesz tulajdonság. Egy iskola is teremthet különböző lehetőségeket arra, hogy a gyerekek részt vegyenek abban, ami történik.
Vannak olyan helyzetek is, amelyekben már nem alkalmazkodásról beszélünk. Ha egy gyereket rendszeresen megszégyenítenek, zaklatnak vagy kirekesztenek, nem az ő feladata megtanulni jobban működni ebben a közegben. Ott a felnőtteknek is dolguk van, és a helyzettől függően más szakmai segítségre is szükség lehet.
Az önismeretből könnyű volna újabb elvárást csinálni: értsd meg magad, és alkalmazkodj ügyesebben.
Pedig arra is jó, hogy egyre jobban felismerjük, min tudunk mi változtatni, miben kérhetünk segítséget, és mi az, amit nem nekünk kell egyedül megoldanunk.
Egy kéz a magyarórán
Néhány nappal később magyarórán a tanár felad egy rövid szöveget. El kell olvasniuk, aztán megbeszélik, miért dönthetett úgy a történet egyik szereplője, ahogy döntött.
Zsófi odafordul Emmához.
– Szerintem nem azért csinálta, mert mérges volt.
– Hanem?
– Szerintem félt attól, hogy mit fognak gondolni róla.
Emma máshogy látja. Beszélnek róla talán fél percet.
Aztán a tanár felteszi ugyanezt a kérdést az osztálynak.
Két kéz rögtön a magasba emelkedik.
Zsófié nem.
Az egyik gyerek válaszol. A tanár kérdez még valamit.
Zsófi a füzetét nézi.
Aztán felemeli a kezét.
Elmondja ugyanazt, amit az előbb Emmának.
– Miért gondolod? – kérdezi a tanár.
Zsófi elmondja.
– Igen, lehet így is értelmezni.
Aztán jelentkezik valaki más, és megy tovább az óra.
Ennyi történik.
Délután az anyukája megkérdezi:
– Milyen volt a napod?
– Jó.
– Semmi különös?
– Nem nagyon.
Zsófi leveszi a cipőjét, aztán mintha csak mellékesen jutna eszébe:
– Magyarból jelentkeztem.
Az anyukája ránéz.
– Tényleg?
– Aha.
Egy pillanatig mintha mondani akarna valamit, aztán csak megkérdezi:
– És milyen volt?
Zsófi vállat von.
– Semmi extra.
Aztán hozzáteszi:
– Könnyebb volt, mert előtte már elmondtam Emmának.
Zsófi ettől még nem lett másmilyen. Másnap lehet, hogy egyetlen órán sem jelentkezik, a színjátszón pedig megint ő beszél majd a legtöbbet.
Csak egy kicsivel többet tud arról, hogyan működik.
Amit mások tükrében tanulunk meg magunkról
Egy gyerek önmagáról alkotott képe nem egyedül születik. Sokáig mások tekintetében ismeri meg magát: abból, mire figyelnek fel benne, mit dicsérnek meg, min nevetnek, miben kérik a segítségét, miért szólnak rá, mit várnak tőle újra és újra.
Ott vannak a szülők mondatai, a tanárok visszajelzései, a barátok reakciói, az osztályban elfoglalt helye és rengeteg olyan apró tapasztalat, amelyet senki nem mond ki hangosan.
Így lesz valakiből az, aki jó matekból. Aki mindent az utolsó pillanatra hagy. Aki érzékeny. Aki nem adja fel. Aki nem szeret szerepelni.
Aki csendes.
Sokszor van ezekben igazság. Pont ezért olyan könnyű magunkkal vinni őket.
A kérdés az, hogy marad-e mellettük hely annak is, ami nem illik beléjük. Észrevesszük-e, ha a gyerek valahol másképp viselkedik, valami újat próbál ki, vagy egyszerűen változik?
És neki marad-e szabadsága ahhoz, hogy ne kelljen mindig ugyanannak lennie, akinek már megismerték?
Mert az, hogy valaki sokszor csendben marad, még nem jelenti azt, hogy csendesnek kell maradnia ahhoz, hogy önmaga legyen.
Nem minden közeg ugyanazt hívja elő belőlünk
Mit jelent, ha egy gyerek egészen máshogy viselkedik különböző közösségekben? Önmagában semmi rendkívülit. Felnőttként is jól ismerjük ezt. Másképp vagyunk jelen egy munkahelyi megbeszélésen, a barátaink között vagy egy olyan társaságban, ahol senkit nem ismerünk. Lehetünk magabiztosak az egyik helyzetben és bizonytalanabbak a másikban, beszédesek kettesben és visszafogottak húsz ember között.
Ettől még ugyanazok az emberek maradunk.
Gyerekeknél könnyebb megfeledkezni erről. Egy csendes gyereket az iskolában éveken keresztül hasonló helyzetekben látunk: ugyanazok között az emberek között, hasonló szerepekben, újra és újra visszatérő helyzetekben. Érthető, hogy egy idő után úgy érezzük, tudjuk, milyen.
Közben lehet egy színjátszócsoport, sportcsapat, nagyszülő, nyári tábor, barátság vagy új tanár, aki mellett megjelenik belőle valami, amit addig alig láttunk.
Ez sem „igazibb” változata.
Csak egy újabb tapasztalat arról, hogy ilyen is tudok lenni.
És ettől egy kicsit tágabb lesz az, amit saját magáról tud.
A közeg hat ránk – de nem ír meg bennünket helyettünk
Két gyerek ugyanazt az osztályt egészen másképp élheti meg. Ugyanaz a tanári mondat egyiküknek megerősítés, a másiknak nyomás, a harmadik pedig néhány perc múlva már nem is emlékszik rá. Számít a temperamentum, a korábbi tapasztalat, a kapcsolataink, a képességeink és az is, milyen jelentést adunk annak, ami velünk történik.
A környezet számít. Néha nagyon is.
De nem egyedül dolgozik.
Ezért a „melyik közeg jó ennek a gyereknek?” kérdésnél gyakran többet mond az, ha azt figyeljük, mi történik közte és a környezete között. Hol könnyebb részt vennie, hol nehezebb? Hol tud megmutatni valamit abból, amit gondol? Hol próbál ki új szerepeket? Mi segít neki, ha valami nehéz? És mikor jutunk el oda, ahol már a környezeten kellene változtatni?
Nem biztos, hogy mindenre találunk választ.
De a kérdésekkel már nem ugyanazt a gyereket látjuk, akiről korábban csak annyit tudtunk:
ő ilyen.
Nem minden, amit egy gyerek önmagáról megtanul, csak róla szól
Ennek a sorozatnak az elején azt kérdeztük: mit tanul a gyerek az iskolában – önmagáról?
Azóta szó volt arról, mi történik, amikor valami nem sikerül. Hogyan válhat egy képességből szerep. Honnan tudjuk, hogy egy cél valóban a sajátunk-e. Mikor érdemes tovább próbálkozni, és hogyan kezd egy kamasz egyre komolyabban rákérdezni arra, hogy mit szeretne ő.
Ehhez most még valamit hozzáadhatunk.
Nem minden, amit egy gyerek önmagáról megtanul, csak róla szól.
Tanul magáról abból is, ahogyan mások reagálnak rá. Abból, milyen hely jut neki egy közösségben, mennyire könnyű megszólalnia, mit kezdenek az ötleteivel, hogyan fogadják a hibáit. Ezek a tapasztalatok valódiak, és részei lesznek annak, amit saját magáról gondol.
De egyiknek sem kell a történet végének lennie.
Zsófinak nem kellett rájönnie, hogy valójában nem csendes. Arra sem, hogy rossz helyen van, vagy hogy mostantól többet kell jelentkeznie.
Csak észrevett valamit.
Van, amikor könnyű megszólalnia, és van, amikor nehéz. És már egy kicsit jobban érti, mitől.
Az önismeretnek szerintem ez is része. Nemcsak egyre pontosabban megfogalmazni, milyenek vagyunk, hanem észrevenni azt is, hogyan működünk különböző emberek között, különböző helyzetekben.
Így marad hely annak is, amit még nem tudunk magunkról. Annak, amit egy új kapcsolatban fedezünk fel, vagy ami egy másik közegben válik először lehetségessé.
Mert lehet, hogy amit ma egy gyerekről biztosan tudni vélünk, valóban igaz.
Csak nem feltétlenül a történet vége.