Az OZORA egyik különös tapasztalatától a coachingig – kíváncsiságról, játékosságról és azokról a keretekről, amelyek között önmagunkat értelmezzük.
Az előző cikk végén maradt egy kérdés: mi lenne, ha nem az OZORA lenne különleges, hanem megengednénk magunknak a hétköznapokban is, hogy így legyünk jelen egymással?
Azóta is foglalkoztat ez a gondolat.
Mert nem is az a legérdekesebb, hogy milyen az OZORA. Ami igazán érdekes: mi történik velünk ott.
Ugyanaz az ember lép be a fesztivál kapuján, aki néhány órával korábban még vezetett, dolgozott, bevásárolt, telefonokat intézett, határidőket próbált fejben tartani. Ugyanazokat a történeteket, bizonytalanságokat, szerepeket és megszokásokat visszük magunkkal.
Aztán megváltozik körülöttünk a tér.
Másképp kapcsolódnak hozzánk az emberek. Fellazul az idő sürgetése. Természetessé válik a különbözőség. Kíváncsiság vesz körül. Szabadabbá válik a játékosság. És néhány nap múlva sokszor mi magunk is másképp kezdünk viselkedni.
Lassabban. Nyitottabban. Kíváncsibban. Szabadabban.
És innen már számomra coachként nagyon izgalmassá válik a kérdés: vajon mi változott meg?
Nem mindig nekünk kell megváltoznunk
Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni önmagunkról, mintha a tulajdonságaink állandóak lennének.
„Én ilyen vagyok.”
„Nem vagyok spontán.”
„Nehezen nyílok meg.”
„Nem vagyok kreatív.”
„Túlságosan komoly vagyok.”
„Nehezen kapcsolódom idegenekhez.”
„Szükségem van arra, hogy mindent kézben tartsak.”
Ezek a mondatok egy idő után könnyen önmagunk meghatározásaivá válhatnak. Pedig előfordul, hogy egy másik közegben egyszer csak egészen más oldalunk jelenik meg.
Az az ember, aki a hétköznapokban nehezen szólít meg valakit, beszélgetni kezd egy idegennel. Aki mindig tervezi a következő órát, egyszer csak hosszú ideig üldögél valahol anélkül, hogy bárhová indulnia kellene. Aki saját magát komolynak ismeri, játékossá válik.
Ilyenkor jogos a kérdés: melyik vagyok én?
Lehet, hogy: mindegyik. És nem az a legfontosabb kérdés, hogy „Milyen vagyok?”, hanem az, hogy: „Milyen körülmények között milyen lehetek?”
Ez már nagyon közel visz a coachinghoz.
A kereteinket nehéz belülről meglátni
Mindannyian keretek között élünk. Családi szerepek, munkahelyi elvárások, társadalmi normák, korábbi tapasztalatok, kapcsolataink és saját magunkról kialakított történeteink alakítják azt, hogyan viselkedünk.
Ezeknek a kereteknek nagy része szükséges. Segítenek eligazodni, együtt élni, döntéseket hozni, biztonságot teremteni.
Csakhogy van egy sajátosságuk: ha elég régóta élünk bennük, egy idő után már nem keretként látjuk őket. Hanem valóságként.
Ilyen az élet.
Ezt így szokás.
Ezt nekem kell megoldanom.
Én ebben nem vagyok jó.
Erre nincs lehetőségem.
Én egyszerűen ilyen ember vagyok.
És éppen ezért olyan értékesek azok a helyzetek, amelyekben egy kicsit eltávolodhatunk a megszokottól. Végre megláthatjuk a kereteinket – nem eldobni, csak észrevenni őket.
A coaching is teret teremt
Számomra a coaching egyik legfontosabb része éppen ez.
Nem egy olyan hely, ahol valaki megmondja, hogyan kellene élned. Nem tanácsadás, és nem arról szól, hogy a coach kívülről jobban tudja, mi lenne számodra a helyes megoldás.
A coaching inkább létrehoz egy másfajta beszélgetési teret. Egy teret, ahol lehet egy ideig nem tudni.
Lehet kérdezni.
Lehet valamire egészen más irányból ránézni.
Lehet kimondani egy gondolatot, majd rájönni, hogy mégsem egészen úgy gondoljuk.
Lehet kipróbálni egy új nézőpontot anélkül, hogy rögtön el kellene köteleződnünk mellette.
És lehet játszani a lehetőségekkel.
Mi lenne, ha…?
Mi történne, ha most nem abból indulnánk ki, amit eddig biztosnak hittél?
Mi változna, ha ezt másképp értelmeznéd?
Mi lenne lehetséges, ha ez az egy korlát nem lenne ott?
Ezek a kérdések nem azért fontosak, mert a coach tudná a választ. Azért fontosak, mert egy időre tágabbá teszik a teret, hogy szabadabban kereshessük a válaszainkat.
A játékosság komoly dolog
Furcsán hangozhat a coachinggal kapcsolatban a játékosság szó, pedig szerintem nagyon fontos.
A játékosság nem azt jelenti, hogy nem vesszük komolyan azt, ami történik. Sokkal inkább azt, hogy egy időre nem ragaszkodunk görcsösen ahhoz, hogy csak egyetlen módon lehessen ránézni.
A játékban lehet próbálkozni. Lehet elképzelni valamit, lehet hibázni, lehet visszalépni, lehet azt mondani: nézzük meg, mi történne, ha…
És éppen ez teremthet lehetőséget arra, hogy olyan gondolatok is megjelenjenek, amelyek a megszokott kereteinken belül eszünkbe sem jutottak volna.
A coachingban ezért a játékosság számomra nem könnyedséget jelent a probléma súlyával szemben, hanem szabadságot a gondolkodásban.
A kíváncsiság, amely nem akar rögtön választ
És itt érkezünk vissza ahhoz a szóhoz, amely az OZORÁ-ról szóló cikkben is újra és újra felbukkant: a kíváncsisághoz.
Egy jó coachingbeszélgetésben a kíváncsiság nem arra szolgál, hogy minél gyorsabban megtaláljuk, mi a baj. Sokszor éppen ellenkezőleg. Egy kicsit tovább maradunk a kérdésnél.
Mi történik itt valójában?
Mit jelent ez neked?
Mikor működik másképp?
Mi az, amit ebben biztosnak gondolsz?
Mi történne, ha egy pillanatra nem vennénk biztosnak?
A kíváncsiság teret hagy annak, hogy valami olyasmit is észrevegyünk, amit a gyors válaszkeresés közben talán kihagynánk. És időnként ebből születik egy felismerés.
Nem feltétlenül alakulunk át
Ezért maradt meg bennem ennyire az OZORA példája.
Kívülről nézve könnyű azt mondani, hogy ott „megváltoznak” az emberek, de nem biztos, hogy ez történik.
Nem feltétlenül alakulunk át, csupán végre nem kell annyi energiát fordítanunk arra, hogy elrejtsük önmagunkat.
Nem kell olyan komolynak lennünk. Olyan biztosnak, olyan rendezettnek, olyan kiszámíthatónak, olyannak, amilyennek megtanultuk, hogy lennünk kell.
És amikor ezekből valamennyi fellazul, előkerülhetnek olyan részeink is, amelyek mindig ott voltak.
A kíváncsi.
A játékos.
A bátor.
A bizonytalan.
A kreatív.
Az, aki mást szeretne.
Az, aki még nem tudja.
A coaching természetesen nem OZORA, és nem is az a célja, hogy kiszakítson a hétköznapi életünkből. Éppen ellenkezőleg. Az a kérdés, hogy amit ebben a szabadabb térben meglátunk önmagunkból, abból mit tudunk visszavinni a saját életünkbe.
Nem keretek nélkül – hanem rálátással a kereteinkre
Nem is az a cél, hogy keretek nélkül éljünk. Nem hiszem, hogy lehetne. Viszont óriási különbség van aközött, hogy egy keretben élünk, vagy azt hisszük, hogy azon kívül semmi más nem létezik.
A coaching adhat egy kis távolságot. Egy helyet, ahonnan rá lehet nézni arra, amit addig magától értetődőnek hittünk, és egyszer csak felmerülhet:
Ezt tényleg én választottam?
Ez még mindig igaz rám?
Erre valóban szükségem van?
Vagy egyszerűen csak olyan régóta élek így, hogy már elfelejtettem megkérdezni?
Nem biztos, hogy mindent meg akarunk változtatni. Néha már az is elmozdulást hoz, hogy észrevesszük: van választásunk.
Az OZORÁ-ról hazatérve visszalépünk a saját hétköznapjainkba. A coachingból is oda térünk vissza. A cél egyik esetben sem az, hogy örökre egy különleges térben maradjunk, hanem az, hogy valamit magunkkal vigyünk abból, amit ott megláttunk.
Egy kérdést.
Egy új nézőpontot.
Egy kis játékosságot.
Valamivel több kíváncsiságot önmagunk iránt.
És annak felismerését, hogy azok a keretek, amelyek között eddig éltünk, nem feltétlenül azonosak azzal, akik vagyunk.
Ha egy kicsit szabadabbá válik körülötted a tér – mi minden jelenhetne még meg belőled?
